február 14, hétfő

Valentin napra
Lett robotporszívónk. Azt hiszem el kell gondolkodnom azon, miért van az, hogy érzelmileg ennyire kötődöm hozzá. Bár végül is teljesen érthető; nem követelőzik, ha megkérem szó nélkül (nem igaz, mert kedvesen közli, hogy elkezdi a munkát) kitakarít, amúgy meg némán elvan a sarokban. Hát melyik családtagomról mondható el ennyi szimpatikus tulajdonság????

február 15, kedd
El sem hiszem, de alighogy elküldtem az önéletrajzom, az egyik helyről már telefonáltak is, hogy szívesen találkoznának velem. Iszonyúan megörültem neki, mert ezer éve nem hívtak be sehova, alig emlékszem már, milyen érzés is ez. Mindenesetre nagyon izgatott vagyok, és nagyon várom a jövő hetet, hogy találkozzam velük.
Utoljára egy kerületi tv-nél voltam interjún, és már az sem ma volt, hanem minimum 5 évvel ezelőtt. Mivel van újságírós végzettségem is, időnként ilyen állásokra is jelentkezem. (utoljára pár éve a Hegyvidék tv-hez küldtem el az önéletrajzom, nem is egyszer, de persze még soha nem hívtak be. Pedig szerintem simán lehetnék az új Endrei Judit, bár mivel a tévéknél az átlagéletkor kb. 25 év, én se gondolom igazán komolyan, hogy majd pont én leszek a befutó. Pedig egy helyi kis tévénél én nagyon lelkes munkaerő lennék, nem is értem miért akarnak mindenhol huszonéves arcokat. Ráadásul én már nem is gondolom, hogy nagy karrier várna rám, nem akarok egy nagyobb kereskedelmi tévé új fejenagy Liptai Klaudiája lenni.)
De ehhez a helyi tv-hez behívtak, és persze, ha az embert behívják interjúra, rögtön el is képzeli már, hogy ott dolgozik, mit venne fel, hogyan kávézik és kacarászik az új kollégákkal, hogy derülne ki róla villámgyorsan milyen őstehetség (természetesen minden területen). Miközben oda tartottam, ezt bőven volt időm végiggondolni, mert iszonyú messze volt, és függetlenül attól, hogy el is tévedtem kicsit (tényleg rettenetesen messze volt), azért ijesztő volt belegondolni, hogy napi szinten kéne idejárnom, de hát a médiakarrierért mindent!
Miután átszeltem a várost, autópályákat, pusztákat és mezőket, olyan részére érkeztem a városnak, aminek még a közelében sem jártam a soha. A stúdió egy panelrengeteg közepén egy konténerépület volt, közvetlenül az óvoda és a védőnő rendelője mellett.
Mikor beléptem a fülledt, levegőtlen bódéba (tisztára, mint egy covid tesztvételi helyiség, csak az emberek nem hordtak védőruhát, és akkor még hírből sem ismertük a vírust.) Majd a rendkívül unott, magát jobb sorsra érdemesnek gondoló fiatal titkárnő bekísért a főnöki irodába, ahol a főszerkesztővel és az ügyvezetővel találkoztam.
Ahogy kezet fogtunk, rögtön megcsapott az az összetéveszthetetlen áporodott piaszag. Nem az a fajta, ami egy jól sikerült buli utóhatása, hanem az a fajta, ami a masszív alkoholistákból árad. Ami nem csak az ember ruhájából, hanem a pórusaiból ered. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a szag a fröccsöntött műanyagöltönyös (az a fajta, amiben a poliészter finoman csillog, ahogy ráesik a fény), zsíros hajú, igénytelen, ötvenes igazgatóból árad. Ahogy végigmért, azonnal elborította arcát a mérhetetlen csalódottság. Simán le lehetett olvasni róla, mit gondol: Jesszus! legalább 40 éves!!!! Hát igen, ő nem ezért akart interjúztatni. Nyilván úgy tervezte, hogy majd jönnek sorban az ifjú, csinos médiareménységek, akikből csak ki kell választania a neki leginkább tetszetőset. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy csak egymás idejét raboljuk. És az is mindegy volt, hogy a főszerkesztő (aki a szakmaiságot képviselte) mit gondol, vagy kit tartana alkalmasnak a pozícióra. Lefutottuk a kötelező köröket, még kaptam pár lesajnáló és egyben méltatlankodó pillantást arra, hogy gyerekeim is vannak, így nyilván nem vagyok alkalmas a pozícióra (?!?!), majd eljöttem.
Valahogy így nem lettem sztárriporter.

február 17, csütörtök
Közeledik az öregdiák találkozó napja. Leküzdöttem magamról vagy 2 kilót, ami nem túl sok, de így is iszonyú szenvedéssel járt. A múltkor is, kis híján elsírtam magam, mikor megláttam a Sparban a friss fánkokat. Rendesen könnybe lábadt a szemem, és meg kellet törölnöm, mielőtt rácsorog az amúgy is visszataszító maszkra. Egy kedves idős hölgy megsimította a karomat, és megkérdezte minden rendben van-e. Ettől teljesen zavarba jöttem, de olyan kedves volt, muszáj voltam válaszolni, azt meg mégsem mondhattam, hogy a fánkoktól érzékenyültem el, ezért motyogtam valamit családról, meg férjről, ő megértően bólogatott, én meg bánatosan de dühösen továbbsétáltam. Fánk nélkül. A gyerekeknek sem vettem.

február 18, péntek
Este leugrottunk a sarki kocsmába Ákossal. Olyan környéken lakunk, ahol nincs minden sarkon kocsma, a közelünkben összvissz 3 db van. Ákos természetesen mindhárom helyen törzsvendég, ismeri a helyi arcokat, a tulajokat, így bármikor beugrik biztosan talál valakit, akivel el tud csevegni, míg megiszik 1-2 sört. (Emlékszem, mikor erre a környékre költöztünk, egyik este eléggé összerezzentünk, sikerült Ákost is jól felidegelni, így adott pillanatban bevágta maga mögött az ajtót, és elindult, hogy most dühösen megiszik valahol egy pohár sört. És iszonyú sokáig keringett, mert persze nem talált egy helyet sem, meg is jegyezte, hogy jól kiszúrtam vele (én, ki más?!?!) hogy ide költöztünk; a hülye budaiak nem is isznak? Mondtam, hogy dehogynem, csak otthon.
Szóval Ákos bizonyos időközönként szeret ellátogatni ezekbe az üzemegységekbe, nyilván én időnként úgy gondolom, hogy gyakrabban, mint indokolt lenne. (bár meg kell jegyeznem, a gyerekek növekedésével egyenes arányban csökken pampogásaim száma. Azt mondanám mostanában megjegyzéseket se nagyon tetszek (pár pikírt beszúrást leszámítva, de hát az a minimum)). De most űgy alakult, hogy én is beugrottam vele, mert annyit mesélt már róla, kíváncsi voltam, milyen a hely, milyenek a helyi erők, stb.
Ahogy beléptünk, megcsapott az az utánozhatatlan kocsma/bár hangulat. Kellemes félhomály, halk zene (szerencsére nem az a tolakodó fajta, ami ha nem épp az ember kedvence, akkor rendkívül irritáló) és halk duruzsolás, amikor csak időnként harsan fel egy-egy hangosabb kacaj.
Ahogy megérkeztünk, Ákost a vendégek nagy része lelkesen üdvözölte, és miután rendeltünk azonnal beszélgetésbe is elegyedtünk. Én is be lettem mutatva, csupa érdekes és különböző fazon: hetvenes ex filmes, negyvenes csúcsvezető, hatvanas melós, stb. akik rendre itt eresztik ki a gőzt. És mivel nem a fiatal korosztály jár ide (üdítő változatosság; én pl fiatalok között inkább túlkorosnak érzem magam), egyből kellemesnek és bájosnak éreztem magam (ami sajnos már egy pohár bor után megesik velem). Minden vendégnek van már jócskán múltja, amit szívesen megoszt a többiekkel, és mivel bónuszként senkit nem is ismertem, csupa érdekes történetet hallottam. Nem maradtunk sokáig, de remek este volt, és meg kellett állapítanom, hogy tökre megértem Ákost, miért szeret ide járni, ahol élet van, vidámság van, semmi stressz és semmi felelősség. Sőt, ha belegondolok, tiszta csoda, hogy nem itt tölti estéi többségét...

február 19, szombat
Apám mindig megjegyzést tesz, ha írok valamit (ma is így tett), hogy sovány a sztori. Nincs sztori. És tényleg, nincsenek nagy történések az életemben, drámák, tragédiák. Igaz, nem is a Madame Bovary-t írom. Ráadásul az életem kicsit sem emlékeztet egy tragikus hősnőére. Szerintem szerencsére..

február 20, vasárnap
Még mindig nem tudom, mit kezdjek a Balázs dologgal.
Ami a legfurább és legzavarbaejtőbb az egésszel kapcsolatban, az az, hogy én mit éreztem a találkozónk után. Mert ugye baromira nem bírom, az egyik legellenszenvesebb alak, akit ismerek. És mégis, egy pillanatra vonzónak találtam. Ami ugye borzasztó, hiszen kiráz tőle a hideg!!! Nem is tudom; talán az, ahogy rám nézett, attól valahogy más lett. Szerencsére ez nem tartott sokáig, másnapra teljesen elmúlt (iszonyúan megkönnyebbültem tőle), ahogy eszembe jutott, ugyanazt a színtiszta ellenszenvet éreztem iránta, mint korábban.
De még mindig nem döntöttem el, mit kezdjek az egésszel, így amikor ma beugrott Adél, nem is hoztam szóba. Viszont lelkesen elújságolta, hogy beíratott minket egy ingyenes kozmetikai kezelésre, remek lesz, majd meglátom. És tényleg nem kell fizetni semmit, csak ha meggyőznek, hogy jó a termék, és úgy döntünk megvesszük otthonra. Már előre rettegek, mi lesz, mindenesetre remélem nem valami hámlasztás lesz, és marad még arcom. De akkor legalább lesz alkalmunk nyugodtan beszélni, így most nem is hoztam szóba semmit.
Inkább szó nélkül legyűrtem a sütit, amit hozott, pedig rettenetes volt. Adél ugyanis iszonyúan süt, nem is értem, miért próbálkozik vele. De nem merek semmit mondani, mert akkor megsértődik. A gyerekek rutinosabbak voltak, Réka azt mondta, figyel az alakjára, Lujzi meg közölte, hogy épp most evett, így megúszták az élményt.