október 10, hétfő

Nem tudok elmenni szó nélkül a tanári tiltakozások mellett.

Gimnázium negyedik osztályban, mikor félévkor három tantárgyból megbuktam, senki (én biztosan nem) nem hitte volna, hogy egy napon egy egyetemi terem ajtaján lesz kiírva a nevem, mint előadó. Az osztályfőnököm csak annyit mondott, hogy ne is gondolkodjak egyetemen, próbáljak meg egyáltalán leérettségizni. Én leérettségiztem, és egyetemre mentem, de ez biztosan nem történhetett volna meg, ha nincs olyan tanárom, aki nagypofájú, link tanuló létemre okosnak és tehetségesnek lát, és biztos volt benne, hogy fel fognak venni.

Azzal, hogy ma ellehetetlenítik a pedagógusok helyzetét, a gyerekeink esélyét veszik el attól, hogy esetleg ők is találkozzanak olyan tanárokkal, akik hisznek bennük, és a tudásukkal, elhivatottságukkal és tehetségükkel segítenek nekik, hogy azt a pályát fussák be, amire képesek lennének.

Ezért az, aki nem áll ki a pedagógusok mellett (tanár, szülő, hivatalnok, politikus) menjen a pi..ba! 

október 11, kedd

Na, remek, kiderült, hogy nem a jó képzésen vagyok az egyetemen. Végre sikerült beszélnem a szakvezetővel, aki tisztázta, mi a különbség a szakirányú továbbképzés, és a 2 éves képzés között. Így, ha nekem fontos, hogy minden kritériumnak megfeleljek egy lektori pályázatnál (márpedig nagyon fontos, hisz már a kanapém színét is tudom a párizsi lakásomban), akkor nekem a másik, 2 éves képzésre kell mennem. Amire majd jövőre tudok jelentkezni, és jövő szeptemberben kezdhetem el.

Elsőre persze szomorú voltam, hogy várnom kell, de aztán rájöttem, hogy nagy lemaradásban így sem vagyok, mert Lujzi miatt amúgy is várnom kell még.

október 14, péntek

Ma Carson Coma koncerten voltam.

Máig emlékszem a napra, amikor a szüleim 1985-ben először vittek nagy koncertre; az MTK pályára mentünk, hogy megnézzük Rod Stewartot. Ismertem pár számát, mert apám nagyon kedvelte, és volt otthon HIFI lejátszónk, ami akkoriban marha menőnek számított. Nos, mire véget ért a koncert, én őrült Rod Stewart rajongó lettem (amivel a korosztályomban kb. egyedül voltam, lévén én voltam 13 éves, Rod Stewart meg kb. 40). Ott éreztem meg először, milyen rajongani valakiért, egy zenéért. Következő ilyen élményem akkor volt, mikor elmentem 1988-ban az Emberi jogok koncertjére. Mint a legtöbben, én is Bruce Springsteen miatt mentem, de még előtte fellépett Sting is, akit ott láttam először, és engem lenyűgözött. Ahogy a Bring ont he night-ra ugrált a nyitott fehér ingében, végem volt. (azóta is vonzódom férfiakon a kissé nyitott fehér inghez..) Újabb szerelem, újabb rajongás, ami a mai napig kitart. Azóta is ott voltam minden Rod Stewart, és minden Sting magyarországi koncerten. És persze az utána következő évek alatt is lettek nagy kedvenceim (Lisa Stansfield, George Benson, Earth Wind and Fire, Rick Astley, stb), de azt az elementárist rajongást, amit Rod Stewartnál, és Stingnél éreztem, nem igazán sikerült újraélni. (amúgy így vagyok valahogy a könyvekkel is, és kicsit a színházzal is. Mai napi emlékszem, milyen katarzist éltem meg egy-egy könyv elolvasásakor, és pontosan fel tudom idézni nagy színházélményeimet is (Teljes napfogyatkozás, Cyrano, Kean, a színész, Rosencrants és Guildenstern halott, stb). Persze most is vannak nagy kedvenceim, de valahogy azt a fiatalkori katarzist már borzasztó ritkán élem meg.)

És akkor eltelik jó pár év, és találkozom egy fiatal magyar együttessel, ami közel 50 évesen ugyan azt a rajongást indítja el bennem, mint amit először 13 évesen éreztem. És ősrajongóvá válok, és ott vagyok rengeteg koncerten, és kívülről tudom kb. az összes számot, és rendesen meghatódom azon, hogy ilyen fiatalon egy csapat fiatal ennyire tehetséges, és ilyen jó zenéket játszik.

A legjobb; nem azt érzem, hogy életközepi válságban szenvedve újra fiatalnak akarom magam érezni, mert nem. Jól van ez így, ahogy van. Viszont rettentően örülök annak, hogy újra érezhetem azt a torokszorító rajongást.

október 20, csütörtök

Vannak dolgok, amikre nagyon kényes vagyok, az egyik ilyen a baracklekvár. Szeretjük, de szerintem az összes bolti szar, és már annyi piacosat vettem, hogy meg se tudnám számolni, de valahogy azok sem bizonyultak AZ igazinak. Márpedig süthetem én mondjuk a világ legjobb fánkját, ha tönkrevágja a nem megfelelő lekvár.

Ezért az az ötletem támadt (miért? miért? miért?), hogy lekvárt fogok befőzni. Ehhez társamul szegődött anyám is, mégse legyen ez egy magányos tevékenység.

Az első kisebb döccenő az időzítéssel volt. Amikor még lehetett kapni barackot, elutaztunk, nem fért bele az időbe, így úgy döntöttünk, lefagyasztjuk, és majd az alkalmas pillanatban megcsináljuk.

Most október van, és Anyámon már egy ideje éreztem, hogy kissé neheztel rám, mert tele van a mélyhűtője gurulós sárgabarackokkal (ez amúgy olyan stáhljuditos kifejezés volt; a főzőműsorok szakácsnői (most gasztro-akárkik, de nem értek egyet ezzel a finomkodással, mert hát az szakácsnő!... mint ahogy a HR-es is lehetne személyzetis) használnak rendre indokolatlan mellékneveket az ételekhez.

Így nem tudtam tovább halasztani A Nagy Lekvárfőzést, szóval megbeszéltük, hogy a héten megcsináljuk. Azt a receptet néztem ki, ahol egyik nap meghámozzák, becukrozzák, másik nap megfőzik. Hogy kicsit tovább bonyolítsuk (nem vagyunk elegen ketten nyüzsögni), nagynéném is becsekkolt az eseményre, mert ő már legalább csinált ilyet. Mivel ketten együtt már végképp nem bírtak magukkal, ők szerdán meghámozták és lecukrozták a barackot, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy másnap délelőtt átmenjek, és megfőzzük a lekvárt.

Nyilván már 9-től telefonálgattak, merre vagyok már (vajon miért? kihűl a barack?), így amikor megérkeztem, már mindketten ott tobzódtak a konyhában, teljes harci díszben. Nem részletezem az egész főzés menetét, de az alábbi párbeszéd nagyjából illusztrálja a délelőttünket:

- Ó, Anna, hát igazán jöhettél volna korábban, most így hányra leszünk meg?

- Te, Anna, hát de nem hülyeség annyi ideig főzni? Tegyük bele a dzsemfixet, és akkor 5 perc alatt megvan!

- Panni! Kavargassad, mert aztán leég, és dobhatjuk ki az egészet!

- Te Vali, nem kéne a gázt lejjebb venni?

- Tekerd már feljebb a gázt, hát nem is bugyog!

- Meddig akarjátok ezt főzni, nem lesz szép a színe!

- Húzd le a tűzről, a felét le kellene turmixolni!

- Ó, ez így nem lesz jó, hát abba a fazékba nem fér bele az összes!

- Vigyázzál, mert kiturmixolod az egészet a falra!

- Na jó, én itt hagylak titeket, a stressztől megfájdult a fejem!

- De mondom, hogy tekerd lejjebb a gázt, mert mindjárt leég az egész, és dobhatjuk ki a fenébe az összeset!

- Mondtam, hogy kéne az a dzsemfix!

- Ó, micsoda hülyeség ez az egész, nem lesz ez így jó…

- De ne oda tedd, hát dunsztolni kell!

- De fejjel lefelé fordítsad, és a kosárba tedd!

- Ó, micsoda hülyeség ez az egész, nem lesz ez így jó...

És ez így ment vagy 2 órán keresztül, megállás nélkül. A mi családunkban senki nem fogja vissza magát, ha megjegyzéseket akar tenni, viszont azt lehetőleg jó hangosan teszi.

Szóval most anyámék hálója tele van lekvárosüveggel, amitől apám némiképp ideges, és végképp nem érti, miért csinálunk ilyen hülyeségeket. Viszont az igazság az, hogy ugyan fogalmam sincs jó lesz-e a lekvárunk, de én remekül szórakoztam.

október 22, szombat

Ma találkoztam Adéllal, együtt ebédeltünk a belvárosban.

Ő és Balázs még mindig nem rendezték a viszonyukat, Balázs szeretné visszacsinálni az egészet (hogy gondolom ugyan úgy éljen, mint korábban), de Adél nem tudja elhatározni magát, mi legyen. A nővérem amúgy is szeret szerepben lenni, így hol a „mártír megcsalt feleség” szerepet veszi fel, hol a „túlléptem rajta, új fejezetet nyitok az életemben” független nőt játssza. És még vannak egyéb karakterek is, így amikor találkozom vele, sose tudhatom, épp melyikkel fogok beszélgetni.

Ma, már ahogy leült a székre, láttam, hogy a „független, gondolkodó Én vagyok” Adéllal van dolgom.

- Szia! Hú, rengeteg melóm van, nem igazán érek rá, de azért örülök, hogy látlak. Fodrásznál voltál?

- Igen – feleltem meglepődve, hogy Adél észrevesz rajtam bármi változást.

- Aha, látom. Kicsit rövid lett a hajad, nem? A múltkori jobb volt. De nem akarlak megbántani!

(Aha, pont azért mondod! Nem bírom az ilyen mondatokat, amikor valaki azzal kezdi: Nem akarlak megbántani, de…. Akkor ne mondjad! Vagy legalább ne tegyél úgy, mint ha nem akarnál megbántani! A másik kedvencem, az „Ígérd meg, hogy nem fogsz megsértődni” kezdetű mondatok. Hát hogy tudnám megígérni, hogy nem fogok megsértődni, ha épp most fogsz valami köcsögséget mondani?...)

Szóval ott üldögélünk Adéllal a Kálvin térnél, és miután kipanaszkodta magát Balázsról, a munkájáról és a gyerekeiről, kifejti a legújabb elméletét. Adél szeret elméleteket gyártani.

- Tudod Anna, a házasság, és a párválasztás olyan, mint egy ingatlan. Nézzük a lakáskérdést: Az ember adott korban, adott élethelyzetben beköltözik egy olyan lakásba, ami az akkori igényeinek megfelel. Mondjuk az egyetem végeztével, egyedül beköltözöl egy kis garzonba a belvárosban, mert az neked tökéletesen megfelel, elférsz benne, nem nagy a rezsije, jó helyen van. Aztán lesz egy párod, kell a plusz háló, elköltöztök. Aztán jönnek a gyerekek, kell a még több háló, kell a kert, a tér, így vesztek egy családi házat. Aztán a gyerekek megnőnek, és tök felesleges kettőtöknek a nagy ház, ahol csak kergetőztök, és a kert sem kell, mert a veteményes nem érdekel, és egyikőtök sem akar füvet nyírni. Így eladjátok, és vesztek egy kisebbet, ami kettőtöknek elég, a rezsit is ki tudjátok fizetni; és a bolt sincs messze. Nincs olyan, vagy csak elképesztően ritkán, és hatalmas kompromisszumok árán, hogy 1 ingatlan az ember folyamatosan változó igényeinek mindig, minden életszakaszban megfeleljen. Tehát, időnként váltunk, költözünk. Na már most, ha egy ingatlannál elfogadjuk, hogy nem szolgálhat ki minket egész életünkben, akkor egy másik embertől miért várjuk ezt el? Nem igaz?

Mióta hazajöttem, azóta Adél elméleten töprengek, és be kell vallanom, nem találom teljes hülyeségnek. De nyilván ilyenkor az ember eggyel tovább lép, és az egészet a saját életére vonatkoztatja. És itt jön a nagy kérdés, amit nem akartam volna feltenni magamnak; ha mindez igaz, akkor elképzelhető az is, hogy én most a lepukkant, már rég felújításra szoruló garzonomban ücsörgök, csak eddig nem vettem észre?...