február 21, hétfő
Este felugrottam a szüleimhez. (és nem csak azért, mert náluk szoktam inni Campari-narancsot. Valamiért azt csak náluk iszom. Nyilván vehetnék otthonra is, de egyrészt nem nagyon szoktam otthon inni, másrészt meg az nem ugyanolyan. Az csak náluk jó. Olyan, mint a palacsinta. Szerintem én is jó palacsintát csinálok, a gyerekek szerint olyan, mint anyué, de nekem nem. Én csak anyuét szeretem. Nem úgy, mint a kelt tésztát, mert azt viszont csak én tudok csinálni a családból, méghozzá tökéletesen. Egyesek úgy is hívnak: A kelt tészták királynője (leginkább én hívom így magamat).
Szóval felugrottam, és anyám lelkesen fogadott:
- Te Anna! Nézd már meg ezt a löttyöt, mi ez? - és mutat egy kis üvegcsét, benne bizonytalan eredetű piros folyadékkal. Az üvegen csak egy egyszerű papír címke van, rajta sárga virágok, felirat semmi.
- Nem tudom, anyu. Mikor vetted?
- Nem tudom.
- És hol?
- Fogalmam sincs.
- De mire vetted és miért?
- Hát mondom, hogy fogalmam sincs! - mondja anyám kicsit felháborodva, mit zaklatom hülye kérdésekkel... - De ma megtaláltam, és képzeld, rákentem az arcomra, és tökre kisimította. Még a foltjaim is halványabbak lettek! Teljesen megfiatalodtam!!!
Nézem, nézem, forgatom az üvegcsét gyanakodva, de csak nem bírtam magammal, és is bekentem a kezem vele. És láss csodát, mintegy 10 perc múltán tényleg kisimult a bőröm! Tisztára olyan volt, mint az a Báthorí Erzsébet film, amit még gyerekkoromban láttam; amiben a korosodó Erzsébet rájön, mikor megüti a szolgálóját és ráfröccsen a vére, hogy a szűzlányok vérétől megfiatalodik.
Nos az egész pont olyan volt, mintha valami hetvenes évekbeli gagyi horror elevenedett volna meg, csak épp mi voltunk a főszereplők. (megjegyzem még az is stimmelt, hogy a lötty piros).
Szóval most itt állunk, kezünkben a fiatalság elixírje, és fogalmunk sincs, hogy mi ez és anyám honnan szerezte...

február 23, szerda
Adél lebetegedett. Szerintem csak azért, mert ahogy közeledett az ingyenes kozmetikai kezelésünk napja, beparázott, hogy leoldják az arcát, amire amúgy egy kisebb vagyont költött.
Mindenesetre jó húg módjára sütöttem nekik egy Őzhát sütit, és felugrottam hozzájuk, gondoltam hadd egyenek a gyerekek valami normális glutén bombát.
Már épp menni készültem, amikor Balázs megtalált, és elvonszolt a konyhába, hogy mindenképp beszélnünk kell. Azt hittem, bocsánatot akar kérni, amiért a múlt héten olyan seggfej volt. De nem. Újra elkezdte, hogy tudja, hogy ez nagyon kínos, de nem tud nem úgy rám nézni, és hogy mindez persze Adél miatt is van, aki egy Jégkirálynő. Most már szerencsére megtaláltam a hangom, és tényleg annyira szürreális és taszító volt az egész, ahogy nyomul rám a nővérem konyhájában, hogy ráförmedtem; ezt azonnal hagyja abba! És oké, hogy nekem nincsenek elveim, de ez azért nekem is sok, és ő az utolsó ember, akivel én valaha bármit is szeretnék.
Azt hiszem, ha Adél meggyógyul, kénytelen leszek beszélni vele.

február 24, csütörtök
Kitört a háború Ukrajnában. Sokan mondták előtte, hogy ez elképzelhetetlen, de én valahol sejtettem hogy ez lesz. Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a sok idióta, komplexusos férfi nem játszhatott eleget katonásat gyerekkorában, ezért ezt később pótolja. Talán itt lenne az ideje, hogy átadják a stafétabotot a nőknek.

február 25, péntek
Ma felhívtak a Rendőrségtől, hogy fenntartom-e a pályázatom, továbbra is jelentkezem-e hozzájuk. Először nem egészen értettem, miért kellett volna máris meggondolnom magam, de utána egyrészt elmondták, mennyit tudnak fizetni ami tényleg rettentően kevés, de én mondjuk nem is számítottam nagyon másra, szóval az még rendben van, majd megkérdezték vállalom-e, hogy részt veszek valami AC (vagy hasonló) szűrésen, alkalmassági vizsgálat sorozaton. Na, itt viszont rendesen beparáztam. Nyilvánvalóan arra gondoltam, hogy a fizikai alkalmasságomra gondolnak. És noha én trénernek jelentkeztem, de ki tudja? Lehet, hogy a Rendőrségnél minden munkavállalónál elvárás, hogy jó fizikai kondiban legyen. Elképzeltem, milyen is lehet egy fizikai alkalmassági vizsgálat, és azonnal bevillantak a rémes gimis tornaórák. Már láttam magam, ahogy ott bámulom a zsámolyt, amire nekifutásból, dobbantóról kéne felugrani, vagy ahogy nekiiramodom, hogy kecses tigrisugrással terüljek el a matracon. Majd az egész megkoronázásaként az összes jelentkezőt összeterelik, hogy egy pókfoci meccsen mérje össze a tudását. Na most ez 16 évesen is rém megalázó volt, de hogy én ezt most abszolváljam, közel 50 évesen, az teljességgel elképzelhetetlen számomra. (és a tornaruhát meg sem említem!) És nem csak azért, mert nem vagyok jó fizikai kondiban. Leginkább fizikai kondiban is csak épphogy vagyok.
Szerencsére azért rákérdeztem, pontosan milyen szűrésről is van szó, és a hölgy megnyugtatott, hogy teszteket kell kitölteni, pszichológiai alkalmassági van, meg ilyenek. Megkönnyebbülésem határtalan volt. De kellett vagy fél nap, hogy leküzdjem a bennem elszabadult szorongást...

február 26, szombat
Lujzit megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha tejes állást vállalnék. Mert ugyan szeretem a tanítást, de ez majdhogynem inkább csak hobbinak tekinthető, nem megélhetésnek. (Múlt héten kezdődött a második szemeszter, és ilyenkor mindig rájövök, hogy amúgy én ezt azért is szeretem csinálni, mert valahol ez is előadóművészet. Kedvelem a diákokat, imádom a francia nyelvet, kultúrát, stb. és rájöttem arra is, hogy itt büntetlenül lehet okoskodni. Nyugodtan jöhetek az irodalmi idézeteimmel, filmekkel, könyvekkel, senki nem hurroghat le, hogy mit osztom az észt, kiszolgáltatott helyzetükből adódóan szegények kénytelenek végighallgatni. Miért nem lehet ezt jobban megbecsülni, ad abszurdum megfizetni????
Szóval Lujzi csak nézett rám, majd közölte, hogy ő a maga részéről nem örülne neki, ha 8 órás munkahelyem lenne. Kérdeztem, hogy ugyan miért? Az zavarná, hogy akkor kevesebbet lennék otthon, kevesebb energiám lenne rájuk? De hát fontos a női önmegvalósítás! Fontos, hogy bármilyen életkorban lehet váltani, új dolgokkal ismerkedni. Fontos, hogy egy nő megtalálja önmagát! - magyaráztam.
Lujzi megértően bólogatott, majd csak annyit kérdezett:
- Na jó, de mit fogunk akkor enni?

február 27, vasárnap
Még nyáron beültem Juli barátnőmmel egy helyre, ahol a mellettünk lévő asztalnál egy csapat huszonéves lány ünnepelte egyikük születésnapját. Láthatóan remekül érezték magukat, és ahogy az este haladt előre, és egyre több pia fogyott, úgy lettek egyre hangosabbak és elviselhetetlenebbek. Meg is állapítottam magamban, hogy biztos én is ilyen voltam fiatalon, és azért van előnye annak, ha az ember idősödik; megtanul kulturáltan alkoholt fogyasztani, rájön, hogy a többi asztalnál is ülnek, nekik is joguk van jól érezni magukat, és érettebb korban az ember már nem olyan hangos.
Tegnap este Egerben voltam, ahol egy barátnőmnek ünnepeltük az ötvenedik szülinapját. Egy csapat középkorú nő. Volt pincelátogatás, evés, ivás, ahogy kell. És igenis lehet kulturáltan alkoholt fogyasztani, nem hangoskodni, nem nyerítve vihogni, és szar poénokat elsütögetni a borosgazdáknak, amiket csak az ittas vendég hiszi, hogy nem hallottak ezerszer.
Igen, lehet így is. És biztos léteznek olyan középkorú nők, akiknek sikerül is...
Ma, mikor hazaértem, Réka rám nézett, és egy lemondó sóhaj kíséretében csak ennyit mondott:
- Nnna, látom jól sikerült a buli.
Tényleg, olyan bunkók és igazságtalanok tudnak lenni a kamaszok. Hát tehetek én arról, hogy frontok jönnek-mennek, és én iszonyú fáradt vagyok, rettenetesen hasogat a fejem és hányingerem van?!?!