április 11, hétfő

Alapvetően kedvelem a gyerekeim, de ha rájövök, melyik volt az, aki lyukat fúrt a camembert közepébe!!, csak hogy megkóstoljon belőle egy! falatot, azt agyonütöm! Nyilván sejtem, ki volt, de az ember ilyenkor mérlegel: nevelgetem már tizen X éve, és most, hogy már egész szórakoztató, és jókat lehet vele beszélgetni, meg röhögni, most üssem agyon??!! De nagy a kísértés…

április 13, szerda

Ma beugrott Adél. Kapott kávét, és megjegyezte, hogy vehetnék rendes cukortartót. (szerintem az enyém is az) Majd felment az emeletre, beköszönt a lányokhoz, lejőve megjegyezte, hogy borzasztó rendetlenek, elképesztő kupleráj van a szobájukban, nem figyelnek a cuccaikra, de amúgy is, túl sok cuccunk van, feleslegesen. Nemes bosszút álltam, megkérdeztem, hogy van Balázs? Csúnyán nézett rám, mire mondtam neki, hogy aki az oroszlán bajuszát húzogatja…. Sértődötten csak annyit mondott, egyáltalán nem vagyok olyan szellemes, mint amilyennek gondolom magam. Szerintem téved.

április 14, csütörtök

Már nem emlékszem, melyikünk ötlete volt, de úgy alakult, hogy úgy utazunk Nápolyba megünnepelni a házassági évfordulónk (20!), hogy a gyerekek is jönnek. Szóval ma felkerekedünk, és repülünk Olaszországba. A jegyet elég jó áron vettem, és szállást is viszonylag olcsón sikerült találni, szóval, ha a húsvétra tekintettel zárva lesznek a boltok, van rá esély, hogy anyagi csőd nélkül megússzuk. Szerencsére a repülő délután megy, így nyugisan van időnk összekészülődni. Mondjuk az is sokat segít, hogy a lányok már nagyok, így messze nem olyan stresszes. Sőt, most már azon sem borulok ki, hogy Ákos lelép, amikor készülődni kell. Nem tagadom, régen, mikor még a gyerekek kicsik voltak, és Ákos ott hagyott, hogy egyedül pakoljak és rendezzem a gyerekeket, mert neki sürgősen be kell még festetnie a haját, vagy azonnal kávéznia kell valahol, némileg rosszul reagáltam, de hát fiatal voltam még… És láss csodát, eljött az a pillanat, mikor Ákos ezen szokása kimondottan üdítően hat a lelkiállapotomra, kicsit sem hiányzik, hogy otthon fel-alá tébláboljon, és megjegyzéseket tegyen, hogy ő már rég készen van, mi a fenét csinálunk ennyi ideig, stb. Szóval, nincs idegesítő szokás, csak rossz időzítés…. Az időzítésről: most sikerült mind a négyünknek felszállni a repülőre. Fejlődünk!!!!

Miután megérkeztünk, már csak annyi időnk volt, hogy miután elfoglaltuk a szállást, elmentünk a közelbe vacsorázni. Réka ezt a pillanatot érezte megfelelőnek, hogy letöltse a telefonjára a Tindert. (Nyilván erre egy családi nyaralás a legalkalmasabb…) Alapvetően nyilván nem Tinderen akar ismerkedni, de úgy gondolta, így külföldön ez remek szórakozás lesz. És ebben kétségkívül igaza volt.  Beállította a korosztályát, és jöttek is szépen sorban a Luigik, Giovannik, Matteók, meg a többiek. Meg kellett állapítanunk, hogy az olasz fiúk szinte kivétel nélkül félmeztelen fotókat tesznek fel magukról. Persze lehet, hogy a magyarok is, de azt nem láttuk. (Nem tagadom, itt eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ez vajon az ötvenes korosztályra is igaz?) Mindenesetre remek esténk volt, óriási harcok mentek, Lujzi hevesen érvelt Marco mellett (kiscicával tett fel fotót!!!), én Francescoért küzdöttem (karmesternek tanul!!! nyilván intelligens és érzékeny!!!), Réka meg mindenképp Paolot akarta (a Dunder Mifflint adta meg munkahelynek!!! (a cég, ahol az Office sorozat játszódik) Biztos iszonyú jó fej!!!). Mindezeket a harcokat Ákos is végig asszisztálta, aki csak annyit mondott, nem vagyunk normálisak. Ő ezt nem értheti…. (egyébként szerintem ő is jól szórakozott, csak nem akarja bevallani)

április 15, péntek

A pénteki napot azzal töltöttük, hogy bóklásztunk, nézelődtünk, ismerkedtünk a várossal. Többektől hallottam, hogy nem igazán szerették Nápolyt, mert iszonyú koszos, a szemetet hordja a szél az utcán (igaz), nagy része rettenetesen leppukkant (igaz). Én mégis szerettem. Mert annak ellenére, hogy hangos, büdös, zsúfolt, mégis átjön egy olyan életérzés, ami nekem nagyon tetszik. Egyrészt gyönyörű a fekvése (a tengert látni mindig csodás), másrészt azt éreztem, hogy itt egész máshogy élnek az emberek. Minden utca tele volt, mindenhol rengeteg ember van, hömpölyög a tömeg. Az éttermek tele vannak, nem csak turistákkal, látszik, hogy rengeteg a helyi is. Az összes ház, szinte összes ablakához erkély tartozik (rengeteg kiteregetett ruhával). Mindenki jön-megy, ordítozik, hallározik, mindenki ismer mindenkit. Itt nem csak a családok, de a barátok, szomszédok, munkatársak is állandóan összejárnak. A kiülős helyek tömve, mindenki beszél mindenkivel, itt az ember biztosan nem magányos. És meggyőződésem, hogy itt a telefonnak messze nem érződik annyira a káros hatása a személyes kapcsolatokban, mint nálunk. Egy olyan asztaltársaságot sem láttam, ahol a fiatalok mind a mobiljukat bámulják. Mindenki rohan, fontoskodik, de egyben roppant kevéssé hatékony. Ezért aztán a legtöbb dolog nem, vagy alig működik. De ezzel együtt, nekem ez az életforma nagyon tetszik. Biztos vagyok benne, hogy az öngyilkosságok száma is nagyon alacsony. (meg is néztem, így is van).

A számomra csodás hangulat ellenére, azért a napnak volt olyan pillanata, amikor sok minden átértékelődött bennem. Éppen hazafelé mentünk, mindenki nyűgös volt, mindez baromi melegben, Lujzinak elege volt, fájt a lába, és ezt szenvedő szűzmária arccal ismételgette, Réka ezt iszonyúan unta, forgatta a szemét és pikírt megjegyzéseket tett, Ákos éhes volt, ennek következtében elviselhetetlenül morgott, nekem csak tele volt a tököm az egésszel, elsősorban kis családommal. Ez volt az a pillanat, amikor is mintegy 20 perces várakozás után sikerült rossz buszra szállnunk. Én ugyan már az első 500 méter után megjegyeztem, hogy szerintem pont az ellenkező irányba megyünk, Ákos leintett, hogy majd ő ezt tudja. A második megállónál szintén jeleztem aggályom, de Ákos megnyugtatott (nem), hogy ez egy körjárat, és majd megfordulunk. Majd a hatodik!!! megállónál elismerte, hogy valóban lehet, hogy rossz irányba megyünk, és miután ezt egy utas is megerősítette, leszálltunk, valahol Nápoly alsón. Meggyőződésem, hogy csak férfiak tudnak ennyire magabiztosan kitartani a fals meglátásuk mellett, és ilyen sokáig, semmibe véve az összes ellentmondó tényt. (mondjuk ezt kicsit irigylem, én legtöbbször bizonytalan vagyok). Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor arra gondoltam, hogy ezt a házassági évfordulós dolgot ideje lenne újra gondolni, és legközelebb talán inkább egyedül kéne elutaznom. És majd akkor, este, miközben a naplementében szürcsölgetek egy jéghideg aperolt a tengert bámulva, melegséggel a szívemben gondolok családtagjaimra. 1000 km-ről, minimum…

április 16, szombat

A szombatot nagyrészt Pompeiben töltöttük. Erre a programra nem feltétlenül kellene ennyi időt szánni, de a mi tempónk az ilyen. Egyrészt, mire összeszedjük magunkat, és elindulunk, már bőven 10 óra elmúlt (gyakran ez inkább 11), majd azzal folytatjuk, hogy beülünk az első kávézóba, hogy egyrészt kitaláljuk, mi legyen, másrészt megünnepeljük, hogy elindultunk. Nápolyban amúgy sem túl egyszerű a közlekedés, még óriási közlekedési csomópontokon is iszonyú nehéz jegyet venni (van kb. 2 automata az egész állomáson, és jó, ha egy működik).  De sikerült megoldani a feladatot, így eljutottunk Pompeibe. Én már nem először járok ott, többször voltam, de mindig lenyűgöz, és szerencsére ezzel a gyerekek is így voltak.  

Este visszaérve szokás szerint vacsorázni mentünk, mégpedig egy olyan helyre, amit Géza a mindenevő ajánlott. Nem először ajánl nekünk helyi éttermet, ami mindig beváltja a hozzá fűzött reményeket, és ez most is így volt. Szerencsére ez alkalommal sikerült el is jutnunk a helyre, nem úgy, mint legutóbb, mikor Rómában jártunk Ákossal. Akkor, miután Ákos kiválasztotta, melyik legyen az ajánlott éttermek közül az, ahol ebédelünk, rájőve, hogy mindjárt beüt a szieszta, átfutatott a fél városon, 35 fokban, majd miután odaértünk, konstatáltuk, hogy a hely szinte teljesen tele. Én, szerintem érthető módon, kijelentettem, hogy már pedig NINCS AZ AZ ISTEN! hogy én napra üljek, de ezen Ákos borzasztóan berágott (éhes is volt, ugye). Ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy de itt legalább jó a kaja, nem lehetek ennyire kényelmes, én is megsértődtem, hogy igazán tudhatná ennyi idő után, hogy nem bírom, ha melegem van, és akkor még szar fej is leszek, ez hiányzik neki? (lehet, hogy velem sem könnyű?? áááá, kizárt) Ezen aztán sikerült annyira összeveszni (persze csak felvettük a helyi tempót, már ami a hangerőt és a szenvedélyességet illeti), hogy a vége az lett, hogy két külön helyen ettünk. Dühösen. És egyikünk sem az ajánlott étteremben. De szerencsére most sikerült eltalálni a helyre, hely is volt, és a nap sem tűzött. Néha van, hogy minden összejön.

április 17, vasárnap

Ma fájó szívvel (és lábbal) elhagytuk Nápolyt. Az ilyen városlátogatások mindig eléggé fárasztóak (a mi tempónkban is), ennek az lett az egyenes következménye, hogy a lányokkal egész nap idétlenül vihogtunk, a vége felé már kb. mindenen. Ákos szerint roppant kínosan viselkedtünk, és megjegyezte, nem tudja mivel érdemelte ki ezt a büntetést, hogy nem elég, hogy 3 nővel él együtt, de gyakran még viselkedni sem tudnak. Most erre mit mondjak??!! Soroljam??...