Nyár

Természetesen idén is voltunk családi nyaraláson, ami nagyjából úgy zajlott, ahogy szokott:

Jók ezek a családi nyaralások, kamaszokkal. Együtt a família; gyerekek és szülők, csodás helyeken járunk, nagyokat fürdünk, finomakat eszünk….

De! az igazság az, hogy:

- 4 embernek kellene egymáshoz alkalmazkodni, ahol mindenkinek más a ritmusa, és mivel családdal vagyunk, senki nem próbál megfelelni a többieknek (nem úgy, mint a haverokkal, ahol mindenki igyekszik a legjobb arcát mutatni).

- Az egyik nem tud reggelizni, ezért elég hamar éhes lesz, és ebédet követel. Ami nem baj, hiszen a másik korán kel, reggelizik, ezért 1-kor már ebédelni akar (amúgy is, ha 1 nap nem eszik háromszor, időben, akkor elviselhetetlen…) De a másik kettő viszont későn reggelizik, ezért egyáltalán nem akar ebédelni…

- 25 fok felett én nagyjából használhatatlan vagyok, melegem van, türelmetlen vagyok, és utálok mindenkit.

- A két lány a nap nagy részében egymást basztatja, elképesztő, mikbe tudnak belekötni - hasonló párbeszédek mennek egész nap:

• - És mégis ez kit érdekel?
• - Minek szólsz, bele? Anyához beszélek!....
• - De hallom!!!!
• - NA és?... Hülye picsa!....

- Az egyik szeret várost nézni, bóklászni, a másiknak ez halálosan unalmas, és inkább krátereket nézne, ami viszont a harmadiknak csak béna kövek, meg fekete homok. A negyediknek simán csak melege van, és sürgősen inna egy Aperolt…

- De a legnagyobb kihívás mégis az esti étteremválasztás, ahol az egyik kinézett egy remek éttermet, mert ott a legjobb a tonhaltatár, és csak ott!! a többi 676 étteremben nyilván nem jó. Viszont ott csak tengeri kütyük vannak, amit a másik nem eszik, így oda nem mehetünk. Ezen viszont az egyik annyira megsértődik, hogy egész este duzzog, és mérgesen eszi a világ legjobb frutti di mare spagettijét (de az nem AZ a tonhaltatár!!!! megérthetnénk). Nekem meg kb mindegy, mert úgyis olyat rendelek, hogy ha az egyik gyereknek nem jön be, amit kért, akkor cserélhessen velem..

Szerencsére majd jön az ősz, nekem nem lesz melegem, a gyerekek iskolában, Ákos munkában, és amikor nem látjuk annyit egymást, mindenki egész jófejnek tűnik. Így a családi nyaralás jövő nyáron is jó ötletnek tűnik majd..

Iskola – új jövőkép

Még korábban írtam róla, hogy úgy döntöttem, tanulni fogok valamit, és választásom a mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzésre esett a Károlin. A jelentkezésem leadtam, csak a szóbeli beszélgetés volt hátra. Rendesen meglepődtem, mikor kiderült, hogy kb. négyszeres a túljelentkezés. Persze érthető, hiszen vagy 10 millió coach és mediátor országa vagyunk (aki meg nem az, az futballszakértő, ugye (vagy is)). A felvételi beszélgetés nem egy bizottság előtt történt (ahogy pl. a drámapedagógián anno), hanem csoportosan; adott időpontra kellett mennem a Bécsi útra, de természetesen elkéstem, így várnom kellett a következő csoportra.

A felvételi beszélgetés abból állt, hogy egy kissé egzaltált külsejű, középkorú nő beinvitált minket egy terembe, ahol körben helyet foglaltunk, és mindenkinek el kellett mondani, miért is akarunk ide járni.

Ahogy körbe néztem, azt láttam, hogy a teremben helyet foglaló kb. 12 felvételiző mind nő (és a folyosón várakozók 90%-a is), és nagyrészt velem egykorú. Szóval összegyűlt egy csapat nő, akiket hallgatva a legritkábban volt az az érzésem, hogy segíteni szeretnének másoknak, inkább az volt a benyomásom, hogy a legtöbben azt hiszik magukról, hogy szuper érzékük van ahhoz, hogy mások problémáját megoldják, de legalábbis imádnak okoskodni. (Eszembe jutott egyik kedvenc idézetem (a Harry és Sally című filmből): „Mindenki azt hiszi magáról, hogy jó ízlése és jó humora van.” Valahogy így van a legtöbb ember azzal is, hogy vajon jó tanácsokat tud-e adni másoknak) Volt, aki azért jött, mert az irodában gyakran fordulnak hozzá a kolleganői, ebből látja, hogy neki ebben a szakmában van a helye, volt aki indiai jógatáborban világosodott meg, és olyan is volt, aki elsírta magát, és nem is tudta abbahagyni a zokogást, mert a munkahelyén másik osztályra helyezték, de azért szeretne segíteni másokon. (Mielőtt roppant rosszindulatúnak tűnnék (és nem tagadom, gyakran az is vagyok), hozzá kell tennem, volt pár olyan jelentkező is, aki nagyon érdekes területről jött, határozott és releváns elképzeléssel arról, hogyan is tudná ő ezt a tudást nagyon jól használni a saját munkájában. Mert azt sokan elfelejtik, hogy ez a képzés nem egy rövidített pszichológia szak, aminek elvégzésével az ember ugyan azt a munkát végezheti, mint egy végzett pszichológus, csak nem kell hozzá annyi erőfeszítés (noha nekem speciel ez nagyon tetszene). Ez a képzés arra való, hogy aki ezt elvégzi, az a saját területén/munkájában tudja ezt hasznosítani. De nem ad egy új szakmát.

A lényeg, hogy látom az embereket, kissé riaszt, amit látok és gondolok, de hát én is ott ülök!!! Én is egy vagyok közülük…. És ez volt az első pont, amikor eléggé elbizonytalanodtam. Akarom én ezt? Nekem való? Megyek vele valamire? (azon kívül, hogy majd otthon még többet okoskodhatok, Ákos és a gyerekek nagy örömére). Így aztán mikor megjött a papír, hogy felvettek, nem éreztem maradéktalan örömet (amúgy várható volt, hogy felvesznek, legfőképp azért, mert a Károlin tanítok).

A megvilágosodásom, hogy mégis mit kellene tennem egy langymeleg nyári éjszakán jött meg (nem igaz, nappal volt, csak az nem hangzik olyan jól), Ábrahámhegy lábánál, amikor a Szent György-hegy hajnalig rendezvényen vettem részt, egy csapat barátnővel. A megvilágosodásom Jubinak köszönhetem (örök hála!), aki magyart tanít külföldi diákoknak, és amikor a tanításról beszélgettünk, megkérdezte, hogyhogy nem gondoltam még arra, hogy kimenjek magyar nyelvi lektornak Franciaországba.

És igen!!!!!!

Valahol a hátsó agyamban ez mindig motoszkált, hogy milyen jó lehet nyelvi lektornak lenni (tanulmányaim során én is találkoztam pár francia lektorral), de soha nem gondoltam tovább. De most annyira megtetszett az ötlet, hogy nem eresztett, hiszen tanítani szeretek, szerintem egész jó is vagyok benne, az egyetemista korosztályt kimondottan kedvelem, ők is jól kijönnek velem, szóval miért is ne ezen a területen fejlődjek tovább?! Nem kellett hozzá pár nap, és már láttam is magam, ahogy Párizsban egy kávézóban ülök, Kir Royalt iszogatva, a laptopommal, a másnapi órámra készülök elmélyülten, csak néha szakít félbe Jean-Pierre (akivel törzsvendég lévén már egész jól ismerjük egymást), hogy megkérdezze, hozhat-e még valamit.

Úgyhogy lelkesen bekövettem minden releváns oldalt, feliratkoztam hírlevelekre, hogy tájékozódjam arról, mikor is írnak ki pályázatokat, és el is olvastam néhány régebbi kiírást. Amiből azt szűrtem le, hogy ahhoz, hogy tökéletes jelölt legyek, jó lenne, ha meglenne a magyar, mint idegen nyelv szakos tanári diplomám. Szóval azzal a lendülettel jelentkeztem is ilyen irányú képzésre. Hiszen időm van, mert meg kell várnom, hogy Lujzi is legalább leérettségizzen (már csak 1726 nap, de ki számolja!), addig szépen elvégzem az iskolát, és még gyakorlatot is szerezhetek.

A terv csodás, már csak meg kell valósítani!

Viszlát mentálhigiéné, Bienvenue Paris!

+1 novella

Még nyáron jelentkeztem egy novellaíró versenyre, de nem jutottam tovább. Ezen nagyon megsértődtem, de mivel ez a saját oldalam, és azt írok, amit akarok, ide azért bemásolom. 

Bábu vagy

Ági meglepődött, mikor Balázs egyszer csak ott termett előtte, egészen közel állva, épphogy nem ért össze az orruk. Eddig még nem találkoztak, így érthető módon furcsa volt neki ez a fajta bizalmas viselkedés.

- Szia! – köszönt kissé zavartan

- Szia! – köszönt Balázs is, és érezhetően ő is zavarban volt. – Ne haragudj, nem szokásom szinte ismeretlenül ilyen közel kerülni valakihez.

- Semmi baj! – felelte Ági, és érezte, ahogy a keze megemelkedik és Balázs vállán landol. Rögtön utána egy kéz ölelte át a derekát. Érdekes volt, mert annak ellenére, hogy irreális gyorsasággal kerültek ilyen közel egymáshoz, valahogy mégsem tűnt a helyzet furcsának. Sőt, olyan volt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Régóta dolgozol itt, a Mammutban? - Ági úgy érezte, muszáj valahogy oldani a feszültséget kettejük között, de ennél jobb kérdés mégsem jutott eszébe.

- Nem olyan régóta, ez a második helyem. Előtte férfi felsőruházattal foglalkoztam, a fehérnemű még új nekem, de hát végül is ruha – ruha, nem igaz? És te?

- Nekem ez az első helyem. Nagyon izgultam, hova kerülök, hol kezdek majd, és nagyon örültem, hogy a Mammutba küldtek. Igaz, a fehérneműtől kicsit zavarban vagyok, de majd biztos megszokom.

- Igen, biztos lehetsz benne, egy idő után természetes lesz minden. Meg hát, ha minden jól megy, lesz időd hozzászokni.

- Igazad lehet. – Ági örült neki, hogy Balázs ilyen közvetlen, és ahogy a feje egészen felé fordult, az volt az érzése, hogy bármennyire is kívülről gyorsnak tűnhet kapcsolatuk alakulása, neki mégis minden olyan természetes, mintha mindig is ismerték volna egymást. És noha eddig ő is azt gondolta az ilyen mondatokról: „Ő a másik felem” „Mintha mindig is ismertük volna egymást” „Ö a jin és én a jang”, hogy a közhelyszótárban állják csak meg a helyüket, de talán mégsem. Talán a közhelyek eredetileg azért születnek meg, mert tényleg létező érzéseket fogalmaznak meg, és csak az idővel és az indokolatlan tömeges használattal válnak közhellyé. Miközben ez megfogalmazódott Ágiban, valahogy még közelebb kerültek egymáshoz. Szinte már összeért a mellkasuk, és ahogy beszéltek, már csak suttogtak.

- Te sokáig maradsz itt? – kérdezte Ági, és reménykedőn nézett Balázsra.

- Remélem igen. Nincs okom tovább állni. Meg hát nem is igen tudok. – Ahogy Balázs ezt mondta és feje még inkább Ági felé fordult, Ágit soha nem tapasztalt megnyugvás járta át. Igen. Ez már nem kérdés, ők összetartoznak. És lehet, hogy ez itt, egy pláza közepén történt meg, de hát nem kell mindenhez vadvirágos rét és romantikus zene. Van az úgy, hogy a nagy egymásra találások egészen hétköznapi helyzetekben történnek meg. És attól olyan szép, hogy nem készülünk rá.

- Igen, szerintem sincs rá okod. – Már szinte összeért az ajkuk is, mikor is Ági egy durva rántást érzett hátulról, majd közvetlenül ezután érezte, ahogy egész testével elemelkedik a földtől. Szeretett volna kiáltani, ordítani, hogy Neeeeeeee! de tudta, hogy nincs értelme. Hallotta, ahogy a bolt végéből a ritka ellenszenves üzletvezető odakiabál a kirakatrendezőnek:

- Mondtam, hogy a két próbababát ne ugyanabba a kirakatba tedd!!! Mit lehet ezen nem érteni? A férfi megy az egyikbe alsógatyában, a másikba meg a női baba a fürdőruhában. És könyörgöm, kifelé fordítsad őket, ne egymás felé!! A vásárlóknak akarunk eladni, nem szerelmes légyottokat modellezni! Jesszus!!! – Ági még látta, ahogy az üzletvezető dühösen hátramegy, magában szitkozódva, de nem érdekelte. Semmi nem érdekelte. Egy világ omlott benne össze. Utolsó pillantást vetett Balázsra, aztán elfoglalta helyét a másik kirakatban. Pedig milyen szép is lehetett volna… Tudta, hogy ezzel vége, és többé már nem fogja megérinteni semmi. Nincs értelme. Így, ahogy a legtöbben, ő is elmerült az önsajnálatban. Nem érdekelte az sem, ahogy a tompa puffanást követően a sok ember összegyúlt egy immár élettelen test körül.

Tóth-Kovács Elvira, nyugdíjazás előtt álló középiskolai magyartanár levetette magát a pláza második emeletéről.