május 3, kedd
Ma találkoztam az egyik szomszédasszonyommal a közeli bevásárlóközpontban. Könnyed csevejbe kezdtünk a DM előtt, és az elkövetkező 10 percben mindent megtudtam a környékről. Az egyik szomszédunk elköltözik, ő meg még nem tudja mi lesz vele, mert a férjével elváltak, és kicsit bonyolult lett az élet. Bár így új fejezetet kezdhet az életkönyvében, tiszta lappal indulhat, az élet tele van új lehetőségekkel, stb. De akkor is, micsoda klisé már, hogy az ötvenes férje lelépett egy 20-30 évvel fiatalabb többgyerekes!! nővel! (Itt egyetértően bólogattam, hogy tényleg, az élet időnként tele van klisékkel. Mit is mondhattam volna mást?!)
Megkérdezte, mi hogy vagyunk, mondtam a szokásosat; semmi különös, jól vagyunk. Itt picit gyanakodva nézett rám, és elmesélte (biztos nem akart utalni semmire), a múltkorjában, egyik este látta Ákost kissé illuminált állapotban kóvályogni a kertben, botladozva a garázs felé. Megkérdezte tőle, minden ok-e, erre Ákos kissé dühösen legyintett, hogy persze, megy hátra aludni. Ezen a szomszédasszony kissé ledöbbent, mert akkor még javában mínuszok jártak éjszaka, és gyorsan beszaladt a házba egy takaróért, de azt Ákos sértődötten elhárította.
Itt kissé zavarba jöttem, egyben azonnal megértettem időnkénti megvető pillantásait felém (azt hittem a hangos kerti party-k zavarják), és szánakozó tekintetét Ákost látván. Az ő szemében én nyilván a házsártos feleség vagyok, aki nem engedi be a férjét a házba, ha az ivott, hogy szegény levezesse a stresszt. Nem, én őt kizárom, száműzöm a fűtetlen, sötét garázsba, ezt az áldott jó embert. Aztán majd csodálkozom, ha ő is lelép!!!!
És teljesen jogos, és érthető a rólunk kialakított képe. Mert ugyan honnan kéne tudnia, hogy Ákos a garázsban leválasztott magának egy nyári konyhát, amit berendezett a saját ízlésére; sparhelttel, konyhai kredenccel, viaszos vászon asztalterítővel, hokedlivel, és azzal az összetéveszthetetlen falusi konyha szaggal, ahol keveredik a füstölt kolbász, cefre és dohszag. (mai napig nem értem, hogy míg falun ehhez a szaghoz évtizedek kellenek, ő ezt hogyan volt képes idevarázsolni mintegy 3 hónap alatt). Amikor pedig elmegy a haverokkal iszogatni, hazatérve boldogan ül be, hogy elszívjon/megigyon még egy utolsót, és meghallgasson pár bosnyák siratót. Én meg nem a gonosz feleség vagyok, aki kizárta (legalábbis ezekben a helyzetekben nem), hanem a kedves, aki egy idő után kimegy érte, hogy felrázza, és betuszkolja a házba, mielőtt megfagy.
De úgy döntöttem, nem kezdek bele a magyarázkodásba, mert tényleg csak magyarázkodásnak hatna, és miért is ne lehetnék gonosz feleség? Végül is kinek ártok vele?
Hazaérve mesélem Ákosnak, miket tudtam meg. Ő megjegyezte, hogy lassan az összes szomszédunk elválik, amihez én csak annyit fűztem hozzá, mindenféle célzás nélkül:
- És milyen érdekes, hogy mindenhol a nő maradt a házban….
május 5, csütörtök
Lujzinak ma tornaórán eltört az egyik ujja. Felháborodva jött haza, mert milyen hülyeség már, hogy medicin labdákat vágnak egymáshoz. Eleve, ki volt az az idióta, aki kitalálta azt a trágya medicin labdát. Most dühösen olvasgatja a wikipédiát.
Azt kell mondanom, teljesen jogosnak érzem a felháborodását; én is mindig azt mondom, tök veszélyes hülyeség a sport, csomó baleset lehet belőle. Ellenben még soha senki nem sérült meg filmnézés, vagy kávézgatás közben…
május 8, vasárnap
Folytatódik a dráma Adéléknál. A nővérem megkérte Balázst, egy darabig költözzön el, míg kitalálják, mi legyen velük, de egyelőre rá se bír nézni. Így Balázs most szállodában lakik, viszont minden reggel hazaugrik, hogy ő vigye a gyerekeket suliba, sőt még edzésekre is ő fuvarozza a fiúkat. Hetente 2 estét ő vigyáz a gyerekekre, míg Adél programozik. (többek között tűzzománc szakkörre kezdett el járni. Engem is próbált befűzni, de a sarkamra álltam, és közöltem vele, hogy nincs az az Isten, hogy én tűzzománc szakkörre járjak. Mert aztán nincs megállás a lejtőn, és jön a batikolás, meg a nemezkészítés. Aztán kezdhetek újra Simon and Garfunkelt hallgatni…. Úgyhogy kösz, de nem!)
Szóval Adélnak szerintem egész jól alakul az élete, mondtam is neki, hogy nézze inkább a jó oldalát, ennyi szabadideje már régen volt. De visszakérdezett: Ezen az áron? Neked megérné? Háááát, mondtam, most, hogy mondod, megkérdezem Ákost, nincs-e valami helyes kolleganője…. Adél szerint nem veszem komolyan a lelkiválságát, és lehetnék sokkal együttérzőbb. Mondta nekem mindezt a Ráday utcában, miután megvacsoráztunk, a harmadik Aperol spritzel a kezében hevesen gesztikulálva. Biztos bennem van a hiba.
Amire viszont nem számítottam, hogy pont másnap rám írt Balázs, hogy azonnal beszélnünk kell. Azt hittem, valami baj van, így gyorsan felhívtam. Balázs búgó hangon szólt a telefonba:
- Szia, Gyönyörűm! Örülök, hogy hallom a hangod. – Gyönyörűm???!!!! Ezer éve nem hívott senki Gyönyörűmnek. Utoljára szerintem anyám, de valószínűleg ő is összetévesztett Rékával.
- Szia Balázs! Valami gond van? Adél jól van?
- Szia, persze, minden ok. Csak arról akartam veled beszélni, hogy ugye tudod, hogy szállodában lakom, amíg elül a vihar Adéllal, és hát arra gondoltam, hogy esténként, mikor nem a gyerekekkel vagyok, ott vagyok egyedül abban a rideg szállodai szobában. Magányosan. És talán lenne kedved felugrani, beszélgetni…. Van egy üveg borom is…
- Mi????!!!!!! – mondtam rendkívül elmésen.
- Persze semmi tisztességtelen dolog, tudod…..
Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, nincs is értelme bármit is mondanom, egyszerűen csak letettem a telefont. Mert mit lehet erre mondani? Aki ennyire gátlástalan, annak hiába is mondanék bármit. Amikor elmondtam Adélnak, először szóhoz sem jutott, majd kifakadt:
- Az a krfdjőafsdfijh barom, hogy spjfduhausdfhp meg! Hogy lehettem ekkora dcbasípuivcap, hogy egy ilyen sduhfaduohy-re pazaroltam ennyi évet az életemből!!!!!! És ez a edfhdjfahvydpv a gyerekeim apja!!
Életemben összesen nem hallottam Adélt ennyit káromkodni!!! De ennek ellenére úgy tűnt nekem, hogy elég jól vette. Legalábbis az önsajnálatot felváltotta a düh. Szerintem halad a feldolgozásban.
Drukkolok neki, hogy a végén jól kerüljön ki ebből a történetből, és ha az kell hozzá, nem bánom, batikolhat is.
május 11, szerda
Ma színházban jártam, barátnőkkel.
Még korábban leszerveztem, hogy menjünk el páran, nők, megnézni a Centrál színházban a Shirley Valentine című darabot. Anno láttam a filmet, de én voltam a társaságban az egyetlen, aki ismerte a történetet. Emlékszem, még egészen fiatal voltam, mikor megnéztük, de valamiért megmaradt bennem. Pedig akkor még nem nekem szólt, de valamiért mégis emlékszem rá. Talán azért, mert anyám barátnője annyira odavolt érte, és iszonyú elragadtatással beszélt róla, hogy ezt anyámnak is látnia kell, mert ez róluk szól. Ők akkor voltak 40-50esek. Most meg én léptem ebbe a korba, így amikor láttam, hogy a Centrál színházban játsszák, tudtam, hogy meg akarom nézni. És akkor már miért ne mennénk többen? Ajánló következik.
Bevallom, egy kicsit izgultam, mert kb. 1 éve elkezdtem nézni a filmet, és nem bűvölt el. Azt éreztem, hogy eljárt felette az idő. De maga a téma annyira jó, és mivel színpadon Balsai Móni játssza, bíztam benne, hogy szeretni fogom. És így is lett.
A mű eredetileg is színdarabnak íródott, amiből 1989-ben készítettek filmet Pauline Collins főszereplésével. A filmben megjelennek a különböző karakterek, Shirley életének szereplői. de a színdarab egy monodráma. Láttam már pár monodrámát, és azt gondolom, hogy nem minden színész alkalmas arra, hogy egy egész estét egyedül elvigyen, de Balsai Móni abszolút az. Amúgy is nagy kedvencem, nem igen ismerek olyan magyar színésznőt a korosztályából, aki ennyire finom karakter lenne (a fiatal korosztályból meg pláne nem). Legutóbb színházban Molnár Ferenc Delilájában láttam (Molnár Ferencet amúgy imádom, noha nem ez a legjobb darabja), és már akkor is megállapítottam, hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki más ilyen jól tudta volna hozni a rendkívül okos, de egyben finom női karaktert.
A Shirley Valentine egy negyvenes nőről szól, aki valahol megrekedt a háziasszony, anya, feleség unalmas szerepében, és rádöbben, hogy valahol útközben elveszett ő maga. Elmélkedéseit a barátnője által neki vett görögországi repülőjegy provokálja; vajon van-e joga elutazni oda, ahova mindig is vágyott? Van-e joga újra definiálni saját magát? Természetesen nem írom le, merre megy a darab, inkább nézze meg, akit érdekel. Mondjuk minden középkorú nő. Mert még ha az életünk nem is pontosan olyan, mint Shirley Valentine-é, nincs olyan nő, aki ne találna valamilyen párhuzamot maga, és a főszereplő között. És időnként bizonyos kérdéseket mindenkinek fel kellene tennie magának.
Itt jön az én problémám: nem a darabbal van bajom, mert az tökéletes; szellemes, egyszerre vicces és szomorú, Balsai Móni pedig zseniális. Az én bajom azzal van, hogy nem fejlődtünk eleget. Ahogy írtam, a darab a nyolcvanas években íródott, ez időnként picit érződik is rajta (ez nem baj). Akkor váratlanul hatalmas siker lett, mert olyan dolgokról beszél, amikről korábban nemigen esett szó. Hogy az életközepi válság a nőket is érinti, hogy senki nincs azzal egyedül, ha úgy érzi belefáradt a mindennapokba, ha keserűen érinti, hogy a fiatalkori önmaga valahol eltűnt, és nem is találja már sehol, és nem baj, ha valami másra, újra vágyik. Ezek mind nagyon fontos problémák, az én bajom azzal van, hogy valahol mintha meg is rekedtünk volna itt. Mióta a filmet (színdarabot) bemutatták, eltelt több mint 30 év. És valahogy a probléma felismerésénél nem nagyon léptünk tovább. Illetve, ami még rosszabb, megjelentek az önsegítő könyvek, a Coelhók és Szabó Péterek (ehhez a csapathoz csatlakozott újabban többek között Kende-Hoffher Krisztina is, a „sztármenedzser”, aki külön kiakaszt azzal, hogy bullshit generátorral megfogalmazott okosságokkal árasztja el a követőit "Kifogások helyett. Akard jobban!" wtf???!!!!! Az ember azt hinné, hogy már az összes szar dumát ellőtték, de nem, mindig van újabb!), és mindenki azt az üzenetet közvetíti, hogy: Jogod van boldognak lenni! Csak rajtad múlik, boldog leszel-e! A siker a Te kezedben van! stb. Mind azt mondják, hogy ez az egész marha egyszerű, csak akarni kell. És ha valami nem ok, akkor az a te hibát, mert nem akarod eléggé. Szóval tele van az internet, meg a magazinok ezekkel a konfekció bölcsességekkel, amik rendkívül károsak. Mert azt üzenik, hogy bárki, bármikor, rendkívül rövid időn belül megoldhatja az összes problémáját. Nekem meg meggyőződésem, hogy az eltelt harminc évben ennél azért el lehetett volna jutni tovább is, mondjuk addig, hogy milyen fontos az önismeret. És ezt már el kéne kezdeni valahol egészen fiatalon (mert ez bizony nem 2 perc): megismerni önmagunkat, megfigyelni mi az, amit mi szeretünk, nekünk mi fontos, milyen helyzetekben és milyen emberekkel érezzük jól magunkat. És ezeket a kérdéséket folyamatosan elővenni, mert folyamatosan változunk. Így, ha azt érezzük, hogy megrekedtünk valahol, van hova nyúlni, mert tudom, hogy milyen vagyok én. És ha őszinte vagyok, azt is bevallhatom magamnak, hogy mi az, ami boldoggá tesz. Shirley Valentine ebben elől jár, mert ő ezeket tudja, de sajnos azt gondolom, hogy ez a ritkább. Így számomra a darab üzenete nem az, hogy merj cselekedni, hanem az, hogy ismerd önmagad. És akkor majd talán mersz cselekedni. Így én ezt az előadást nagyon ajánlanám minden középkorú nőnek (és az érdeklődő szellemű férfiaknak is, akiket valamennyire érdekel, hogyan gondolkodik egy nő). Sajnos szerintem Magyarországon az önismeret kérdésében nagyon rosszul állunk, és ez nem is fog változni addig, amíg olyan férfiközpontú társadalomban élünk, ahol rengeteg nő csak másokon (jellemzően férfi társon, vagy gyerekeken keresztül) tudja definiálni önmagát. És a sok insta bölcsesség helyett ezen az úton kéne elindulni mindannyiunknak.
május 14, szombat
Ma este koncertre mentem. Nem mondanám magam nagy koncertjárónak, de időnként azért elmegyek. Főképp a kedvenceimre megyek szívesen, de időnként a helyszín miatt is szívesen útra kelek (például nagyon szeretem a Kobucit), vagy a társaság miatt. Most ez utóbbi eset volt. Ezért rászántam azt a röpke 1-2 órát, hogy csodásan fessek (bele sem akarok gondolni, hogy 60 évesen ehhez majd mennyi idő kell). Majd elindultam, csinosan, frissen, üdén, a hajam lobogott a szélben, a szemem ragyogott, és egészen addig csodásnak is éreztem magam, mígnem a Széll Kálmán téren átlibbentem az úton, és egy autós kénytelen volt minimálisan lelassítani (amúgy „imádom”, hogy a nagy felújítás közepette nem merült fel annak megoldása, hogy az utasok ne a villámos síneken bóklásszanak össze-vissza bukdácsolva). Szóval épp lágyan szökellek, mikor is neki miattam lassítania kell és ő kiordít a kocsiból (a márkáját nem tudom, fekete volt. De mivel én is sztereotípiákban gondolkodom, biztos BMW volt).
- Idióta, nagypicsájú!!!
És bevallom, itt azért lefagytam egy kicsit. Nem azért, mintha nem tudnám, hogy nagy seggem van, hanem azért, hogy vajon ennek a megjegyzésnek most mi értelme volt? Minek mondta? És én, aki általában könnyen megtalálom a megfelelő válaszokat, és könnyen visszaszólok bárkinek (a gyerekeim és Ákos szerint túl könnyen is), most nem találtam a szavakat. Mert ami adekvát lett volna „Hülye, nagypöcsű!!!”, az értelemszerűen nem az a sértés lett volna, amit közvetíteni akartam. És igazából még most sem tudom, mit kellett volna mondanom. Lehet, hogy jelen esetben a nem válasz is jó válasz…
Így aztán már kissé kevésbé ragyogóan, de alapvetően jókedvűen érkeztem, és a világ rendje teljesen vissza is állt a helyére, amikor találkoztam Bencével. Bence vagy 30 éve jóbarátom, és noha az utóbbi években ritkán találkozunk, de attól még fontos embernek tartom az életemben. Az a barát, akivel, ha ritkán is találkozunk, akkor is olyan, mintha nem változott volna semmi. És ez marha jó érzés. Emlékszem, a barátságunk igazán Szegeden kezdődött, ahol mindketten tanultunk. Egy alkalommal az albérletemben gyakoroltunk valami rocky figurát, amikor is egy heves mozdulattal levertük az egyik lámpabúrát. És mivel eléggé tartottunk a főbérlőtől, rettenetesen megijedtünk, mi lesz most: még a végén kidob a lakásból, amiért igazán kár lenne, mert kb. 2 percre volt a Bölcsészkartól. Így másnap felkerekedtünk, és már nyitásra ott voltunk a Szegedi nagyáruházban (jah, hát igen, voltak idők, amikor 1 db áruház volt minden nagyvárosban, nem is kellett a kreatív neveken sokat agyalni, meg még a marketing is csak valami nyugati humbug volt (vajon most nem az?), így egységesen mindegyik a x városi Nagyáruház nevet kapta), ahol sikerült kinyomozni, hogy a kérdéses lámpabúrát Szarvason gyártják. Így felkerekedtünk, és stoppal elindultunk, hogy megvegyük az összetört búrát, és így nem kell kiderülnie a balesetnek. Ebből egy egész napos kalandunk lett, hosszas és egyben nyomasztó stoppolással, kietlen utakon bolyongással, meleggel, reménytelenséggel, vihogással, hogy aztán persze kiderüljön, hogy ezt a búrát már nem gyártják. Emlékszem, hazafelé egy helyen baromi sokat álltunk, senki nem akart felvenni, és egy kedves cigányasszony kijött, hogy beinvitáljon minket magához, hogy a nemrég készült gyöngytyúk levessel megkínáljon. Az ajánlat nagyon csábító volt (azt is be kell vallanom, hogy én pesti lányként itt hallottam először a gyöngytyúkról (milyen szép nevű állat!), de mivel félő volt, hogy közben besötétedik, és akkor végképp esélyünk sem lesz fuvarra, fájó szívvel lemondtunk róla. Este érkeztünk Szegedre, lámpabúra nélkül, és noha az utunk így persze teljesen értelmetlen volt, de a barátságunk valahol ott kezdődött. Így az este a Hunniában remekül telt. És hogy előtte beszóltak a nagy seggemre? Na bumm! Hát kinek nem az? Egyébként is, kit érdekel?