március 22, kedd

Meglepő módon behívtak az egyik helyre, ahova kommunikációs és közönségkapcsolati munkatársnak jelentkeztem. Izgatottan érkeztem, ezer éve nem voltam állásinterjún.

Az igazgató interjúztatott, aki roppant szimpatikusnak tűnt. Még korábban megkértek, hogy vegyek maszkot, mert ők még azért betartanak pár óvintézkedést. Az igazgató először megkért, hogy röviden foglaljam össze eddig életem/pályafutásom. Na most nekem nem esik nehezemre röviden összefoglalni az életem, kb. 10 mondatban simán elintézem (ahogy szerintem a legtöbb ember össze tudná foglalni az életét maximum 10 mondatban, csak hát szeretjük azt hinni, hogy fontosabbak vagyunk. Pedig nem.)

Ezt követően az igazgató kezdett beszélni a kulturális intézményről, mindent megtudtam a környék múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az elmúlt 100 év helyhez kötődő irodalmi alakjairól és munkásságukról, a politikai viszonyokról stb.

Nekem már csak arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy a kínált fizetéssel meg tudnék-e barátkozni, vagy teljesen elfogadhatatlannak tartom. Itt láttam, hogy kicsit izgul, de mikor közöltem, hogy tekintve, hogy a közigálláson találtam az állást, nem számítottam versenyképes javadalmazásra (amúgy meg még így is nyilván ezerszer jobb, mint egy tanári fizetés), láthatóan nagyon megkönnyebbült. Mondta is, hogy páran már közölték, hogy ennyiért biztos nem…

Miután távoztam, elgondolkodtam az esélyeimen: nyilván nem sok minden derült ki rólam, tán nem is volt érdekes, itt majd gondolom az dönt, hogy a maszk fölött mennyire értelmesen néztem és bólogattam. A megérzés dönt majd, hogy vajon alkalmas vagyok-e a feladatra. (szerintem igen). Aztán arra jutottam, hogy végül is a fickónak igaza van. Mert lehet itt bohóckodni a felvételi folyamatokkal, meg alkalmassági vizsgálatokkal, tesztnapokkal, stb., de az ilyen típusú munkáknál úgyis csak menet közben derül ki, hogy az ember a megfelelő munkatársat választotta-e, vagy nem, és hogy működik-e a kémia vagy sem. Mert egy interjú erejéig (és ez igaz bármilyen társas kapcsolatra is), vagy egy darabig, bárki mutathat magából bármit. Szerintem.

március 24, csütörtök

Azt hiszem, már közel a gépek lázadása.

A mikrónk egy ideje szarakodik. Pedig nem régi darab 1-2 éves, de egy ideje nem melegít rendesen. Illetve hol melegít, hol nem. Ákos szerint természetesen mi nyomkodjuk össze-vissza (bár nem tudom, miért tennénk ezt, ha mondjuk rendesen működne), de nincs igaza. Egyszerűen hol működik, hol nem. De ma rá kellett jönnöm, hogy igazából arról van szó, hogy tök intelligens. Kimondom; okosabb, mint én. Ma, mikor ebédeltem, beraktam a kaját a mikróba, szépen meg is melegítettem, megettem, majd úgy gondoltam, repetáznék még egy kicsit. Gondoltam én. De a mikró úgy döntött, eleget ettem már, nem kell nekem az a ráadás (megjegyzem, tök igaza volt). Így a második adagot egy kicsit sem volt hajlandó megmelegíteni, még csak véletlenül se essek kísértésbe. Én persze dühöngtem (és nyilván össze-vissza nyomogattam), de nem. Hidegen, józanul nézett rám, minden csippanásával azt mondta: Anna, elég volt ennyi, hidd el.

Most egy kicsit izgulok. Mi van, ha legközelebb mondjuk a mérleg bolondul meg, akivel amúgy sem túl bensőséges a viszonyom. Sőt, be kell vallanom, gyakran csúnyán beszélek vele. Vajon hogyan fog megbüntetni??? Legjobb lesz, ha egy jó darabig (mondjuk soha többet) nem is állok rá.

március 26, szombat

Ma városi sétára mentünk pár barátnőmmel. Pontosabban nem városi sétára, hanem épületbejárásra; a Párizsi udvart néztük meg. Már régóta nagyon meg akartam nézni, mint már említettem, rettenetesen vonzódom a szép, régi épületekhez, ráadásul a párizsi udvar gyönyörűen fel is van újítva.

Nem ez az első ilyen séta, amin részt vettem, nem is ez lesz az utolsó, szerintem remek hétvégi program. Ráadásul rengeteg féle ilyen séta van, szinte bárki talál olyat, ami az ő érdeklődésének megfelel. Én mondjuk személy szerint elég sokat.

Ezzel együtt erre is, mint mindenre, igaz az, hogy lehet jól csinálni, és lehet rosszul. Pont mint mondjuk egy színházi előadást, ahol szintén hatalmas különbségek tudnak lenni. (Rengeteg példát tudnék hozni, de ami most először eszembe jut: még gimnazista koromban láttam színházban Alexandre Dumas-Jean Paul Sartre: Kean a színész című darabját Haumann Péterrel és Ráckevei Annával. Imádtam, kétszer is láttam (érdekes egyébként, hogy azokra a színdarabokra, amiket ifjú koromban láttam, mennyire pontosan emlékszem, sokkal jobban, mint azokra, amiket már érett felnőttként láttam. Ugyanez igaz a könyvekre is. Lehet velem van a baj, de nagyon ritkán érzem azt az eksztázist, amit fiatalon éreztem egy-egy könyv elolvasásakor. Utoljára Szabó Magda Az ajtójánál éreztem, és az se ma volt.) Az említett darabot nemrég bemutatták Szervét Tiborral és Gubás Gabival. Mivel én anno annyira szerettem, gondoltam elviszem a lányokat is, de megnéztem belőle pár felvételt, és kiábrándítónak találtam. Mert lehet, hogy amúgy nem rossz, de hát annyival jobban is lehet ezt csinálni.

Ezt érzem a sétákkal kapcsolatban is. Hatalmas különbségek tudnak lenni közöttük, és a kulcs természetesen a sétavezető személye. Ugyanis ez is előadóművészet, nagyon nem mindegy, hogy aki tartja, mennyire érdekesen tud mesélni, mennyire érzékeny magára a hallgatóságra, milyen az előadásmódja, van-e humora (mondjuk az amúgy is elengedhetetlen minden előadónál), tud-e sztorizni, stb. A legutóbbi 2 sétából, amin voltam, az egyik például baromi jó volt, a másik viszont rossz. Mindkettő olyan volt, ami nagyon érdekelt, mégis, az egyiket szerettem, a másiknál viszont csalódtam. Az utóbbi szintén egy bejárás volt: a Katona József színházban voltunk az unokanővéremmel. Azt is nagyon vártam, gimnazistaként rengeteget jártam a Katonába, láttam a legendás Három nővért, a Mizantrópot, a Művészetet, a Rosencrantz és Guildenstern halott-at stb. Szerettem Udvarost és Básti Julit, és egy kicsit szerelmes volt a Cserhalmiba. (na de ki nem?) Ehhez képest, az említett séta érdektelen és unalmas volt. Rengeteg adat, lényegtelen információ és semmi érdekesség, semmi sztori, amitől az egész élő és színes lenne.

Ezzel szemben imádtam a Pelsőczy Réka vezette „Modern érzések és jómódú liliputik” címre keresztelt irodalmi sétát (link lejjebb). És nem csak azért, mert kötődöm Pasaréthez, és szeretem Szabó Magdát, Örkényt, Déry Tibort és Szabó Lőrincet, hanem azért is, mert Pelsőczy Réka remek vezető. Jók az általa választott szövegrészletek, amiket természetesen jól is prezentál, jól mutatja be az írókat, pont annyi adattal, ami még befogadható, és nem is feltétlenül felejtem el 2 nap alatt.

A mai sétánk valahol a kettő között helyezkedik el. A sétavezető egész ügyes volt (bár megállapítottuk, hogy itt is kicsit túl sok adat hangzott el, feleslegesen), az épület tényleg gyönyörű, de őszintén szólva a szálloda részétől nem voltunk lenyűgözve, ha marha sok pénzem lenne sem itt szállnék meg. De már önmagában az is csodás volt, hogy végre eljött a tavasz és gyönyörű volt az idő, így az embernek már alapból jó kedve volt.

Ezen felbuzdulva ki is néztem még vagy 4 sétát, amikre el szeretnék menni.

A túra után beültünk a legendás Ibolya presszóba, és ahogy valamelyik Boribon mese végződik: Ettünk, ittunk, jót mulattunk…

 https://hosszulepes.org/hu/seta/modern-erzesek-es-jomodu-liliputik

március 27, vasárnap

Rosszul vagyok. Ákosban persze semmi empátia. Baromi viccesnek találja, hogy kb. 2 percenként sanda vigyorral az arcán olyan megjegyzéseket tesz:

• Aki éjjel legény, legyen nappal is.
• Minek iszik, aki nem bírja?

És nem tudja megunni…

Ha kicsit jobban leszek, lemegyek a pincébe, szemrevételezem a mélyhűtőt. Hátha van véletlenül a fagyott birkafej és kakashere között egy fagyott báránycomb is…