Január 9, kedd
Szokásos látogatás a nővéremtől. Ma kivételesen estefelé jött, munka után, így már a gyerekek is otthon voltak. Megvan az előnye annak, ha a nővérem ilyenkor jön: fél perc alatt elintézi, hogy a lányok egy jó időre eltűnjenek a szobájukban. Ugyanis én hiába olvasom mindenhol, hogy a kamaszok mufurcak, ki sem lehet őket robbantani a szobájukból, jó, ha az ember napi 5 percre látja őket, az én lányaim ezt nem olvasták, így állandóan a nappaliban vannak, így csak akkor vagyok magamban, és nézhetem azt, amit én akarok, ha már lefeküdtek.
Viszont ha betoppan a nővérem, szabad az estém. Pedig csak Rékától megkérdezte, mik a tervei az érettségi után, milyen egyetemen kíván továbbtanulni, Lujzától, hogy milyen lesz a félévi bizonyítványa, valamint megjegyezte, hogy idétlen ez a hosszú haj, nem érti miért hordja ezt most minden mai fiatal lány, nekik is le kéne vágatniuk. Mire lefőztem a kávét, a lányok már elmenekültek a szobáikba, így magam előtt látva tökéletes nyugis estémet, már csak mosolyogtam Adél megjegyzésén, hogy ha már így ráérek, igazán főzhetnék valami rendes vacsorát a családomnak.
A lényeg, mostani látogatásának célja is volt: jövő hétvégére elhívott wellnessezni. Van egy csomó utalványa, ami lejár, fel kell használni. Csodálkoztam, miért nem Balázzsal és a fiúkkal megy, de mikor rákérdeztem, elkomorodott az arca, azt mondta, most nem akar velük lenni. Nem firtattam, gondolom jövő hétvégén megtudom, mi történt.
Egyébként örülök neki, hogy elutazunk, mindig is nagyon szerettem a szállodákat, a vizet is szeretem, bár kicsit aggaszt, hogy Adéllal leszek 2 teljes napot, de ha sikerül az alkoholszintemet folyamatosan 0.5 ezreléken tartani, akkor nem lesz gond.

Január 10, szerda
Ma, zuhanyzás után, miközben öltöztem, Ákos kedvesen megjegyezte:
- Nem akarlak megbántani (akkor miért mondod?), de a Karácsony azért rajtad se múlt el nyomtalan. Mintha nagyobb lenne a feneked, nem? (ez most kérdés? gondolod, hogy nem tűnt fel?!)
Már éppen robbantam volna: Hogy mondhat ilyet? Csoda, hogy a nőknek nincs önbizalma? Milyen példát mutassak így a lányoknak? - meg az összes feminista, pc, body positivity duma, jött volna a szokásos forgatókönyv, de aztán belegondoltam, és csak ennyit mondtam:
- Igen, jól látod, igazad van.
Ezen Ákos annyira ledöbbent, hogy legalább 1 napig nem tért magához. Csendes, és kedves volt. Elmaradt a vita.
És akkor eszembe jutott, hogy ennyi év után, valóban az ember kb. ugyanazokat a vitákat folytatja le újra és újra, ismerős forgatókönyv mintájára, már százszor elhangzott fordulatokkal. Időnként már én is unom, már a vita közben is. Általában ugyanazon az x dolgon veszekszünk, ugyan úgy; én hangos vagyok és cinikus - ergo ellenszenves, Ákos nyugodt és halk - ő a szimpatikusabb, pedig szerintem az egész probléma egyszerűen csak nem éri el az ingerküszöbét. Jó lenne ezen változtatni. Na nem úgy, ahogy a pszichológusok mondják, hogy lemenjünk a probléma gyökeréig, hiszen soha nem a kiváltó ok a probléma (pl. nálunk a hűtő (Ákos telepakolja, én meg azt szeretem, ha átlátható), na de ki akar ebbe mélyen belegondolni?.... Szerintem az is elég lenne, ha a másik fél időnként máshogy reagálna: mondjuk Ákos lenne hangos és cinikus, én meg mondjuk klasszikus női mintára halk passzív-agresszív.
De a legjobb mégiscsak az lenne, ha komplett vitákat lehetne cserélni más házaspárokkal. Mi például soha nem veszekszünk pénzen, vagy féltékenységen. Így szívesen elcserélném a mi hűtő vitánkat (problémafelvetéssel, karakterekkel, kommunikációs panelekkel) egy másik házaspár mondjuk féltékenységi drámájával. Szerintem nagyon jól tudnám hozni a féltékeny nőt. De Ákost is szívesen megnézném ebben a szerepben.

Január 12, péntek
Na, tovább bonyolódik a melltartós rejtélyem, ugyanis ma meg egy ismeretlen eredetű bugyit találtam a fiókomban. Egy tiszta, sötétkék pamut bugyit. Nem ám egy csipketangát, hanem magas derekú pamutbugyit. Természetesen ezt is meglengettem Ákos előtt, aki értetlenül nézett rám, és nem is volt hajlandó a rejtélyemmel foglalkozni.
Az igazság az, hogy már van egy tippem a megoldásra, ami persze teljesen triviális, de még olyan jól szórakozom, hogy nem akarom leleplezni.

Január 13, szombat
Ma Julival, a barátnőmmel elmentünk kocsmázni a belvárosba. Írhatnám azt is, hogy beültünk egy bárba, de nem, mi kocsmázni mentünk. És ezt nem is úgy kell elképzelni, mint egy jelenetet a Szex és New Yorkból, ahol a főszereplők egy divatos helyen vodka-martinit (egyszer megkóstoltam, szar volt) vagy cosmopolitan koktélt iszogatnak olajbogyóval, márkás cuccokban, belőtt frizurával, szellemesen társalkodva. Nem, mi egyszerű faasztaloknál fröccsöt iszunk, és szerintem egyikőnknek sincs márkás cucca (bár lehet, hogy a féléves óraadói fizetésemből már kijönne egy fél Louis Vuitton táska). Amúgy is, magamat egyik Szex és New York karakterként sem tudnám azonosítani, ha nagyon kéne választanom valakit, akkor- legalábbis a fiatalkori én - inkább lennék a Csajokból Hannah.
Szóval remekül telt az esténk, jókat dumáltunk (konkrétan bármikor, bármennyit tudunk beszélni), hisz mindketten tanítunk, de egyébként is sok a közös témánk, jókat röhögtünk, jöttek egymás után a rosé fröccsök. Adott pillanatban szóba elegyedtünk a mellettünk lévő asztalnál ülő 2 fickóval. Illetve inkább úgy mondanám, ők elegyedtek szóba velünk, közülük is inkább csak az egyikük, Lali, mert a haverja, Jani, már végzetesen ittas volt. Már az elején sem nagyon tudott hozzászólni a társalgáshoz, csak kimeredt pupillákkal bambán pislogott, és kis idő múlva már a fejét sem tudta felemelni. Elfáradt, na. Aztán, ahogy gondolom érezte, hogy lassan teljesen elmerül a részegség mámorában, ahonnan már nincs visszaút, és ahonnan a történések, párbeszédek már teljes feledésbe merülnek, gondolta tesz egy utolsó elkeseredett próbálkozást, hogy az estéje ne magányosan érjen véget. És mivel én ültem hozzá a legközelebb (mozogni meg ugye már végképp nem tudott), a combomra helyezte a kezét, és anélkül, hogy a fejét felemelte volna (az már azért mégiscsak túl sok erőfeszítés lett volna) nehezen artikulálva csak annyit mondott nekem:
- Meg...basz...lak.
Ezt így, ilyen egyszerűen, kijelentő módban. Minek ezt bonyolítani, nem igaz? Hát úgyis ez a lényeg.
Engem azért be kell vallanom, elképesztett ez a nyers egyszerűség, ez a profán önvallomás, hogy ezt csak így közli, bele az arcomba.
Azért hamar felocsúdtam döbbenetemből, felnevettem, de mivel keze változatlanul a combomon nyugodott, és gyaníthatóan válaszra vált (vagy csak elszundított?!), úgy éreztem válaszolnom kell. Kezét óvatosan visszahelyeztem a saját combjára, ügyelve, hogy a kényes egyensúly, amivel a széken tartotta magát, ne boruljon meg, és azt válaszoltam:
- Nagyon kedves ez a mély érdeklődés, és értékelem, hogy őszintén kifejezted tetszésedet irányomban, de sajnos azt kell mondjam, hogy ma, ez, így, ebben a formában, mindenféle verbális felvezetés nélkül, biztosan nem fog megtörténni.
Ezen a ponton úgy éreztem, az est elérte csúcspontját, és egyébként is, az Így jártam anyátokkal óta tudjuk, hogy hajnali 2 után már semmi jó nem történik, szóval Julival úgy döntöttünk, itt az ideje a távozásnak, és hazaindultunk.