május 17, kedd

Ma felugrottam anyámékhoz, mert főzött a gyerekeknek gombócot. (már nagyanyám rászoktatott a házi gombócra, nem is tudom megenni a mirelitet)

Anyám kissé idegesen fogadott.

- Te, Anna! Szerinted meddig fog tartani a nővéred házassági válsága? – kicsit meglepődtem anyám heves reakcióján, mert amúgy elég együttérző szokott lenni, ha Adélról van szó.

- Nem tudom, ezek a dolgok általában kiszámíthatatlanok. Miért? Már most idegesít? Pedig azért olyan régóta nem tart!

- Nem, persze, tudom én azt. És nagyon sajnálom, meg minden, főleg a gyerekeket, de már nem bírjuk hova tenni a sok köcsögöt.

Ugyanis Adél úgy döntött, a tűzzománc készítés neki nem elég, így kerámiázni is elkezdett. Azóta megállás nélkül gyártja a köcsögöket.

- Esküszöm, ha Adél beállít még egy maga gyártotta kerámiával, megmondom neki, hogy inkább menjen kreatív írásra, mert a papír legalább nem foglal annyi helyet.

Ekkor megjelent apám is a konyhában, kezében a szintén Adél által gyártott kissé amorf hamutartóval, és miközben bánatosan belehamuzott, csak ennyit szólt.

- Hát, igen, sajnos Adél nem egy Camille Claudel… (Camille Claudel Rodin tanítványa, barátnője volt, szerelme, aki bele is őrült a Rodinnel tartó viszonyába. Sokak szerint pedig még tehetségesebb szobrász is volt Rodinnél. 1988-ban készült róluk film is, Gérard Dépardieu-vel és Isabelle Adjani-val. a szerk.)

Megértem a szüleim, tényleg kicsit nehéz Adél kreatív hobbijait kezelni, de gondolom nem tart örökké, és úgy fest segít neki. Amúgy meg nem tudom, nem járunk-e vele jobban, mint a futással. Ugyanis azt még nem is mondtam anyáméknak, hogy Adél mostanában rákapott a futásra is. Amivel szintén az a baj, hogy engem is kapacitált, menjek vele. Merthogy rám férne. És noha ebben kétség kívül igaza van, azt hiszem nem tudok elképzelni akkora lelki válságot az életemben, hogy én futni kezdjek. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy ezen gondolataim Ákossal is megosztottam:

- Ákos! Te el tudod képzelni, hogy elkezdjek futni?

- Mit? – nézett rám döbbenten.

- Adél mostanában elkezdett futni, és azt akarta, hogy menjek vele. El tudod képzelni, hogy én valaha futni kezdjek?

És itt, nincs mit szépíteni, Ákos szabályosan röhögni kezdett.

- Te? Futni? Maximum az első kávézóig, hogy még zárás előtt odaérj….

Nos, itt akár meg is sértődhettem volna, de hát én is pont így gondoltam. Így Adél kénytelen lesz egyedül futkorászni…

május 19, csütörtök

Ma volt az utolsó napom az egyetemen. Már vártam kicsit, hogy vége legyen a tanévnek, és most marhára örülök neki. Az utolsó óráimra mindig nagyon odateszem magam (mondjuk amúgy is), így mindig jó érzéssel zárom a szemesztert. Ilyenkor úgy érzem, megérdemlem a szünetet, és ez egy jó darabig így is van, amíg aztán nem kezd lelkiismeretfurdalásom lenni, hogy nem csinálok semmit.

Az utóbbi időben amúgy is azon gondolkodtam, mi legyen velem. És mivel láthatóan ez az álláskereső dolog nem akar működni (a legutóbbi 2 helyről sem jeleztek vissza), arra gondoltam, megint tanulok valamit. Ebből már lassan rutin lesz: amikor bizonytalannak látom a jövőmet, beiratkozom valamire. Legutóbb így kezdtem el a drámapedagógiát, és noha akkor megfogadtam, hogy soha többet, most mégis úgy döntöttem, újra tanulnom kéne.  (többek között azt is aggasztónak találtam, hogy minden beadandót azzal kezdtem, hogy bontottam 1 üveg bort. A szakdolgozatról már ne is beszéljünk!...) És az a tapasztalatom, hogy noha legtöbbször nem helyezkedem el abban, amit tanultam, az életem egy adott pontján, valahogy máshogy, de hasznos lesz. Most arra jutottam, elvégzem a mentálhigiénés szakember képzést. És remélem nem csak abban lesz hasznos, hogy majd még többet okoskodok otthon.

május 22, vasárnap

Szerintem baromi szórakoztató kamaszokkal együtt élni. Egyrészt jó, hogy már nem olyan kicsik, nem kell az állandó figyelem (Anya nézd! Anya nézd! Anya nézd!), másrészt rengeteg érdekes és vicces dolgot lehet hallani és tanulni tőlük. Legutóbb Réka jött haza egy buliból, kissé fáradt fejjel. Kérdezem tőle, mégis mit ivott.

- Semmi különös; fröccsöt, meg egy kőműves actimelt. – Nézek rá nagy, értetlen szemekkel.

- Az meg mi?

- Ja, hát, tudod, a kis fél decis tömény a kisboltból..

május 24, kedd

Ma színházba mentem Rékával, a Centrál színházban néztük meg a Kövek a zsebben című előadást. Én már többször láttam, egyik nagy kedvencem (igaz, viszonylag sok kedvenc darabom van), alig vártam, hogy a gyerekek akkorák legyenek, hogy velük is meg lehessen nézni.

A darabot Marie Jones írta, és Kálloy Molnár Péter fordította.

A történet röviden: egy ír faluba érkezik egy amerikai stáb filmet forgatni. A főszereplő a két ír statiszta, akiket Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter alakítanak. Ahogy ők alakítják az összes többi szereplőt is, az amerikai stábot és az egész ír falut is. Elképesztő, ahogy a sok-sok karaktert megjelenítik, minimális díszlettel, de mégis ott vagyunk velük együtt az ír faluban, a kocsmában, a mezőn, a szereplők társaságában. Zseniális.

Kocsival mentünk, és ilyenkor, ha nem találok helyet az utcán, a színház melletti K+K hotel parkolójában szoktam leparkolni. Ez most is így volt. Az előadás után vidáman ballagunk a szállodába (Persze Réka is imádta a darabot. Én lányom!), és ahogy beszállunk a liftbe, belép mellénk Rudolf Péter is. Rudolf Péter!!!! Az egyik kedvenc színészem!!! (odavagyok érte) Persze az nem lehet, hogy nem szólalok meg… hiszen itt van velünk egy liftben!! Rudolf Péter!!!! És mindjárt leérünk a garázsba… Így zavartan megszólaltam:

- A színházból jövünk, fantasztikus volt az előadás! – hebegtem, és teljesen elvörösödtem (anyám még gyerekkoromban azt ígérte, ez el fog múlni felnőtt koromra. Hát nem múlt el…)

- Nagyon köszönöm! – felelte elképesztő kedvesen Rudolf Péter, a színész!

- Nagyon szeretem ezt a darabot, minden évben megnézem. – mondtam bájosan mosolyogva.

- És én minden évben eljátszom. – felelte roppant szellemesen a színész!!! Itt zavartan kacarásztam, de mielőtt bármi elképesztő okosat mondhattam volna, megérkeztünk a garázsba. (azért azt a szemem sarkából még láttam, ahogy Réka a szemét forgatja)

Kedvesen elköszöntünk egymástól (a számom nyilván csak azért nem kérte el, mert ott volt a lányom), és beszálltunk a kocsiba. Én még merengve mosolyogtam, fel akartam dolgozni az élményt, magamban hosszan kielemezve (biztos nem mindenkivel ilyen kedves, nyilván roppant kellemesnek talált), mikor Réka megszólalt:

- Jézusom, Anya! Ez nagyon cringe volt! – nem tudom, hogy a kamaszoknak hogy van érzékük ahhoz, hogy egy pillanat alatt megöljék a hangulatot

- Most mi? Tök helyes volt!!

- Aha, persze…. – és megint a szemforgatás.

- Tudod mit, Réka! Örülj, hogy nem kértem tőle selfie-t! Legközelebb fogok!

És ugyan belegondolva tényleg kár, hogy nincs közös fotóm Rudolf Péterrel, de simán kárpótolt a kép, ahogy Réka egy pillanat alatt lesápadt…

május 27, péntek

Mióta olvastam egy cikket róla, azóta terveztem, hogy elmegyek az Ady emlékmúzeumba, a Veres Pálné utcába. Eddig nem is hallottam róla, hogy ilyen van, de én pont az ilyen típusú kiállításokat szeretem a legjobban. A bérház első emeletén található az a lakás, ahol Ady a halála előtt lakott Csinszkával. A berendezés nagyrészt az eredeti, mindent igyekeztek pontosan olyanra megcsinálni, amilyen a költő idejében volt. Julival mentem, a barátnőmmel, és óriási szerencsénk volt, mert az egyik hölgy, aki ott dolgozik, nagyon készséges volt; minden kérdésünkre válaszolt, és rengeteg érdekességet mesélt nekünk a lakásról is, és Adyékról is. Nekem baromira tetszett maga a lakás is, simám ellaknék benne: szép tágas, világos, szép zöld fákra néz a belváros közepén, de mégis csendes, hangulatos. Imádnám. El is képzeltem ott az életem: reggelente csak leugranék kávézni a sarokra, szép lassan megismerném a környéket, összehaverkodnék a virágárussal és a cukrászdással, törzsvendég lennék az Ibolya presszóban, gyakran adnék vendégséget barátaimnak, ahol általam kreált Quiche Lorraine-t és képviselőfánkot szolgálnék fel, stb. Csodálatos lenne! (az alternatív életeim, ugye)

Most mondjuk lehet, hogy úgy tűnik, hogy marha kulturált vagyok, állandóan színházba és múzeumba járok, és otthon is kortárs magyar drámákat olvasgatok, miközben kavargatom a csirkepörköltöt, de ez természetesen nem így van. És amikor időnként felemelem a hangom, és Ákossal veszekszem, akkor ezt még véletlenül sem gondolná rólam senki. De azért az Ady lakásba érdemes elmenni.

május 28, vasárnap

Ma összefutottam Balázzsal. Reggel elvittem Lujzit az iskolába, és hazafelé beugrottam a boltba vásárolni. Ilyenkor persze mindig imádkozom, hogy lehetőleg ne találkozzak senkivel, mert kora reggel csak maci naciba bújok, és sminktelenül, kócosan ülök be a kocsiba, hiszen utána még úgyis hazamegyek. Na de, Murphy óta tudjuk, hogy ezek a dolgok nem így mennek, így nyilván ilyenkor találkozik az ember valakivel. Mint ahogy én most, Balázzsal.

Jövök ki a cekkerekkel a boltból, persze esett az eső, és a kocsikulcsom természetesen a táska mélyén volt (és az én táskám maaarha nagy), mikor is odapattan elém Balázs.

- Szia, Tündérke!!!!

- Szia Balázs! – mosolygok kényszeredetten, miközben állok bambán, és a hajam már nem csak kócos, de nedvesen még a fejemhez is tapad, és a tegnap este hanyagul lemosott szempillafesték szép lassan levánszorog a szemem alá (ahol még véletlenül sincs helye)

- Örülök, hogy látlak! – mondja frissen borotválva, illatosan, belőtt frizurával, fehér len ingben (a fehér len ing az egyik gyengém). – Tudod – mondja, és mélyen a szemembe néz. – Az ajánlatom még mindig áll. A hűtőben van egy üveg borom, bármelyik este megihatjuk, jó lenne beszélgetni veled. És nem csak azért, mert ezer éve ismerjük egymást, hanem mert veled minden olyan természetes. És – és itt közelebb hajol, és a fülembe súgja: - Neked még az eső is jól áll. Szép vagy benne.

És választ nem várva lazán hátat fordít, és elsiet a kocsijához. Ami tiszta szerencse, mert nem is tudnék mit mondani. Lesokkolódtam. Egyrészt azon, hogy a sógorom mekkora seggfej, amit nyilván eddig is tudtam, de valahogy mindig tudja überelni, másrészt azon, hogy amit viszont csinál, azt milyen jól csinálja. És már kicsit jobban megértem Adélt is. Mert vannak ezek a férfiak, egy típus (ami amúgy nem túl gyakori), aki mindig pontosan tudja, hogy kinek mit kell mondani. Pontosan érzik, kinek mi a gyenge pontja, hol van a rés, ahol be lehet hatolni, és amit meg lehet lovagolni. És mi az, ami működni fog. És az ember azt gondolja magáról, hogy ő értelmes, gondolkodó nő, akit nem könnyű manipulálni, és ócska trükköknek meg hatásvadász gesztusoknak nem ül fel, de akkor jön egy jól megválasztott mondat, egy jól eltalált pillanatban, egy nyálas közhely, és a gondolkodó nőből nem marad semmi. Tiszta szerencse, hogy Balázst régóta ismerem, baromira nem bírom, mert amúgy…. baszki….